2019.02.28. 18:45
Nem kell, hogy a kamaszkor bűnös „kamaszkór” legyen
Tegye a szívére a kezét, kedves olvasó! Ön szentként élte meg tizenéves, lázadó, kamaszkori életét? Apróbb csínytevések, papírgalacsin-köpködések, ugratások, visszafeleselések, „lehüjézések”, vértelen erőfitogtatások, szemlesütős vétkek simán beleférnek az igenlő válaszba. Még az eldugott helyen történő cigizés és az első öklendezésig eljutó piamustra is elfogadható felelet.
Emlékeim szerint tizenévesen én még csupán ártatlanul eleven voltam. Azután is épphogy csak olykor-olykor vétkeztem, és hát, Isten látja lelkemet, meg a bűneimet... Ha valami csoda nem történik, úgy vélem, szent sem leszek.
De mégis, mely korban kezdődik a bűn? Vannak egyáltalán korra kijelölt magatartásszabályok? Van-e kezdőhatára a tetteket követő felelősségre vonásnak?
Bizony, van, vannak! Csak akadnak, akiket szerencsésen elkerül a számonkérés. Egy ideig. Aztán a lelkiismeret, a jó Isten, vagy a sors, netán a váratlanul érkező rendfenntartás, majd pedig az ítélőszék bevasalja a tartozást, s követeli a jóvátételt.
És mikortól érdemes „jól” viselkedni? Polgárjogi szempontból tizennyolc év alatt mindenki kiskorú, kivéve, ha házas. Büntetőjogi szempontból tizennégy év alatt gyermekkorúnak számít a kisember, s az irgumburgum-ejnyebejnyén és a nadrágporoláson kívül úgy Isten igazából nem büntethető.
Életellenes bűnesetek miatt azonban már tizenkét esztendős kortól kijárhat a javító-nevelő intézeti elszállásolás, ami alapesetben tizennégy és tizennyolc év közötti, fiatalkorúnak aposztrofált, bűnös ifjúságra van kiszabva. Mert kivédhetetlen, hogy mindig lesznek „gyermek” tizennyolc évesek, akik áldozattá válnak.
De „felnőtt” tizenkét esztendősek is, akik egyetlen pillanatnyi, meggondolatlan kamaszvirtusból, visszafordíthatatlanul, szerencsétlen sorsú bűnelkövetők lesznek. Óvjuk őket, ettől is!
