Kilencven éve járnak a buszok Karcag és Berekfürdő között

Barabás Imre: Fejezetek az artézi kútfúrás XIX–XX. századi történetéből című monográfiája második részében leírja, hogy a hajdúszoboszlói meleg víz megtalálása után, 1925-ben valóságos mozgalom indult Karcagon, hogy fúrjanak a város határában is. Hátha ott is találnak gyógyvizet!

Az ügy érdekében megmozdult a város elöljárósága is, dr. Hajnal István polgármesterrel az élen. Csontos Imre kisgazdapárti képviselővel együtt felkeresték Pávai Vajna Ferencet, a híres geológust, hogy fúrjon nekik hévízkutat. Pávait sikerült meggyőzni, annál nehezebb volt a szükséges pénzt előteremteni.

Pávai a kutat a Tatárülés nevű vasúti megálló közelében, a Berekben jelölte ki. Kiderült ugyan, hogy a fúrás költségeinek egy részét a városnak kell fedezni. Ennek elintézésében nagy szerepe volt Csontos Imrének, aki a kisgazdapártnak országos szinten is meghatározó politikusa volt.

Ő 1926-ban meghívta Pávait a kisgazdák egyik vacsorájára, ahová a geológus el is ment. Csontos bemutatta a hallgatóságnak és megkérte, tartson előadást egy ilyen „csodakútról”. Pávai lelkes szavai, no, meg a kiváló karcagi birkapörkölt és a finom borok meggyőzték az embereket. A végén kórusban kiáltották: „Fúrjon nálunk csodaforrást!”

Néhány nap múlva Csontos mondta a jó hírt: a város képviselő-testülete százezer koronát szavazott meg a fúrás költségeire. Így 1927-ben elkezdhették a munkát.

1928. január 24-én hatalmas robajjal tört elő a gázos hévíz, oly iszonyú erővel, hogy a fúrótorony felső részét lelökte. A karcagiak eleinte csodájára jártak a kútnak, de a bőven folyó meleg vízzel kezdetben nem tudtak mit kezdeni. A kút „áldása” megtöltötte a bányagödröket, és félő volt, hogy elárasztja a szántóföldeket is.

A városi mérnöki hivatal el is készítette egy beton elvezető csatorna terveit, amely a felesleges vizet vezette volna az ármentesítő társulat csatornájába. Ennek a beton alkotmánynak megmaradt részei ma is láthatók a község bekötőútja mellett. De mit tesz az emberi találékonyság? A környező tanyák tulajdonosai felismerték a közben gyógyvíznek minősített bereki vízben rejlő üzletet.

A magtárakban, kamrákban kádakat töltöttek meg a „csodavízzel”, és jó pénzért fürdővendégeket fogadtak. 1928-ban aztán Mándoki Imre ideiglenes strandfürdőt létesített. Egy év múlva, 1929. július 27-én már a város által felépített strand fogadta az első vendégeket.

De a fürdőhöz való eljutás még mindig nehézségekbe ütközött!

Tatárülés vasúti megálló elég távol volt a strandtól, a vonat is elég ritkán járt. Kezdetben ugyan ezt vették igénybe a karcagiak, de ünnepnapokon úgy megrohanták a kis vonatot, hogy a korabeli újság tudósítása szerint: „…A vicinális ugy nézett ki, mint a tulzsufolt pesti villamos. Még a lépcsőkön is állottak…”

Igyekeztek kijutni kerékpárral, lovas kocsikkal és bérkocsikkal – utóbbi volt a korabeli taxi, aminek viteldíja azonban elég borsos volt. Személyenként oda-vissza két pengőt kértek a sofőrök. Egykori kollégám szerint ennyiért egy jobb cipőt lehetett akkoriban venni.

Felmerült az ötlete egy sínbusznak, ami Karcagról Kunmadarasig közlekedett volna, de az illetékesek nem támogatták a kérést, mondván: „nincs meg a kellő számú utas”.

A megoldást végül egy tanár ember, Kádár István találta meg. Állítólag kevésnek érezte a fizetését, ezért döntött úgy, hogy autóbusz-vállalkozást indít. 1929. augusztus 6-án azután megindult az első huszonkét személyes autóbusz Karcag és a bereki fürdő között.

Karcagon a piactéren szálltak fel az utasok az óránként induló járatra. A viteldíj oda-vissza egy pengő volt. Diákoknak, gyerekeknek kedvezmény járt, ők csak hatvan fillért fizettek. Később egy negyven személyes autóbuszt is elindított Kádár István. Igaz, az első jármű sűrűn kapott defektet, mégis Kádár István nevéhez fűződik a berekfürdői autóbusz-közlekedés létrejötte.