Meg kell ismerni a modell lelkét, hogy szobor készülhessen belőle

– Hárman vagyunk a jókora püspökladányi műteremben, mert a nagyságos fejedelem, Rákóczi Ferenc is itt várja, hogy bronzba öntve elfoglalja helyét Kárpátalján, Beregszászon. Így ezzel a témával kezdünk.

– Lovas szobrot azért is nehéz mintázni, mert két alakot kell egységbe hozni – feleli Győrfi Lajos. Úgy kell venni, mintha az ember maga ülne rajta. Apánk csikós volt, Karcag melletti tanyánkon gyermekkorom óta lovagoltam.

– Egy kis huszárló volt a társam, aki mivel kicsi voltam, fölemelte az első lábát, ráléptem, megfogtam a sörényét, úgy ugrottam fel rá. Aztán gyerünk! Ezért is fantasztikus érzés számomra, hogy a párkányi Sobieski-emlékművemet választották a világ legjobb lómozgásszobrának.

– A Rákóczi-szobornál nem befolyásolta a Parlament előtti közismert alkotás?

– Nem, mert ugyan szép szobor, de más az egyensúlya. Az én szobrom mind a négy lábával a földön áll. Ukrajnába nem érdemes könnyen ledönthető szobrot tenni, mert ahol a vereckei emlékművet megrongálták, bármi megtörténhet – mosolyog a művész.

– Hogyan mintázza meg egy történelmi személyiség arcát, alakját?

– Rákóczival szerencsénk van, mert Mányoki Ádám hiteles portréja jellemének lényegét, a jóságát emeli ki. Nem sokat lehet tévedni, legfeljebb elrontani. Bercsényiről csak egy naiv korabeli képünk van, a többit a képzeletnek kell hozzátenni.

– Ugyanúgy, mint Csáky Krisztináról, a feleségéről, akit az akkori festő olyan ruhában ábrázolt, hogy semmi nem látszott a nőiességéből. No, Bercsényi köztudottan hatalmas nőcsábász volt, aki hatvanévesen még húszéves szolgálólányt vett feleségül.

– Mindkét szobrot Ungvárra kérték, és mondtam a megrendelőnek, hogy ilyen nő nem illik Bercsényihez, de azért vagyok szobrász, hogy tudjak varázsolni.

– Így alkottam Csáky Krisztina képe alapján egy begyesebb nőalakot, akinek a látogatók keze azóta szépen kifényesítette a keblét. Mindig abból indulok ki, amit valósnak gyanítok, ezért nem hiszem el, hogy ilyen vékony nő lehetett.

– Portrénál mit adhat hozzá a saját személyiségéből?

– A mai technikával bármit le lehet másolni, arcot is, de az élettelen marad, nem lesz belőle szobor. A lelket a szobrász leheli bele. Bizonyos dolgokat például el kell túlozni, hogy benne legyen a modell egyénisége.

– Beszélgetni kell vele, különben csinálhatunk egy anatómiailag jó szobrot, aminek nincs lelke. Ez múlik a szobrászon. Amikor portrét csinál az ember, meg kell ismerni a modell lelkét is.

– Jókai Annával például a portréja felrakása közben ezért beszélgettük végig a mintázás idejét. A szobornak úgy kell hasonlítania az emberre, hogy a lényege legyen benne. Nem mindegy, hogy például milyen tekintetet mintázunk, mert a tekintetnek belülről kell jönnie. Ha ez sikerül, megnyerte az ember.

– Láttam a Louis Armstrong dzsessz-zenészről készült szobrát. Nagyon átható, élő tekintete van.

– A szoborállítás után elterjedt egy szójárás Bánkon, hogy ő ’67-ben, amikor hatalmas koncertje volt a Népstadionban, beleszeretett egy tót lányba. A koncert után kimentek Bánkra, de nem jött össze a dolog, és Armstrong dühében bedobta a trombitáját az ottani tóba.

– Később egy dzsesszrajongó vállalkozó, a megrendelőm megvett itt egy hotelt. A tóban leeresztették a vizet a trombitáért, de nem találták meg. No, ettől a szállodatulajdonostól kaptam meg Armstrong kazettáit, így a saját zenéjére mintáztam Armstrongot.

– Hogyan találkozik össze egymással a művész és a megrendelő?

– Furcsa dolog ez. A megrendelő kér fel, de sokszor véletlenekből lehetnek szoborállítások. Például egy kiállításon mondtam egy polgármesternek, hogy lehetne egy IV. Béla szobruk, mert hozzá kötődik a település.

– Egy év múlva felhívott, hogy te, Lajos! Tudod, mire gondoltam? Kéne ide egy IV. Béla-szobor. Tehát a beszélgetések által alakult ki a gondolat. Persze a szobor költséges dolog, különösen bronzból, anyagi lehetőség is kell hozzá.

– Első a gondolat, hogy egy településen akarnak csinálni egy domborművet, lovas szobrot, akármit. Utána keresik meg a szobrászt, aki meg tudja csinálni. A Sobieski-szoborral jártam úgy, hogy már évtizede kerestek szobrászt, mire megtaláltak engem. Egy év múlva állt a szobor. Szerencsés találkozás volt, és azóta rengeteg szobrot csináltam azon a vidéken.

– A művek után térjünk vissza kicsit a művészre. Ön a bátyja nyomán lett szobrásszá?

– Sándor kezdte ezt a pályát, és nekünk, kisebbeknek is a vérünkben lehetett a hajlam. A nagymama is jól rajzolt, de egyszerű földműves emberek voltak, kint éltünk a tanyán, és utána csak én jutottam el abba az iskolába, ahova ő, bár kerülővel.

– Őt Somogyi József tanította, engem Borsos Miklós. Szerencsés ember voltam, mert Borsost nagyon kedveltem, és nem árt, ha az ember a mesterét tiszteli. Furcsa módon még a nővérem is csinál kisebb szobrokat, domborműveket, pedig ő népi iparművész, keramikus, a főiskolára nem vették fel szobrásznak.

– Nekem is azt mondta Somogyi József, aki akkor rektor volt a főiskolán, hogy egy családban két szobrász nem lehet. Itt kezdődött az én akaratom, mert elhatároztam, hogy megcsinálom.

– Harmadjára vettek fel, estire jártam, éjszaka takarítottam, mindent megtettem, hogy szobrász legyek. Ha nincs bennem ez a kun akarat, akkor nem tudom, hogy most mit csinálnék, de biztos nem lettem volna szobrász.

– Mondják, hogy a puszta szikár, erős akaratú embereket nevel.

– A pusztába sok mindent bele lehet látni, ha van érzéke hozzá. A hétköznapi ember, ha elmegy a pusztára, izzad, melege van. Pedig ott fantasztikusan sok minden van. Maga a természet, a csodás ég.

– Gyerekkorom legszebb élménye volt a hajnal, meg az alkony, amikor felkel a nap, amikor lemegy. Mi láttunk délibábot gyerekkorunkban. Légvonalban biztos van száz kilométer a Kékes Karcaghoz. Tiszta időben lehet látni a hegységet. Fantasztikus!

– A pusztai emberek öntörvényű emberek, ezt már Móricz is megírta. Maguk döntik el, mit akarnak, nem nagyon tűrik el más erőszakosságát. Megvan a saját véleményük, meg tudják oldani a saját problémáikat. Magam is ide sorolom – mosolyog.

– Maximalista vagyok, sokan is mondják ezt rám, gyerekkoromban is az voltam. Azért volt jó nekünk Borsos Miklós mesternél, mert nem nyúlt bele a szobrainkba.

– Mesélt a nagyokról, amivel arra késztetett bennünket, hogy magunk jöjjünk rá a problémák megoldására. Ami természetessé válik, azon utána már az ember a következő szobránál nem is gondolkodik. Beépül a lényébe, és természetes, hogy meg tudja oldani.

– Akkor Borsos ráérzett az ön jellemére.

– Valószínű. Nem csak az enyémre, neki ez volt a stílusa.

– Volt, amikor kitört magából a pusztai keménység?

– Igen! Főiskolai felvételi előtt, amikor Szabó Iván azt mondta, hogy vigyem fel hozzá a szobraimat megmutatni, és órák múlva sem volt otthon, én az egész hátizsáknyi szobrot, amit vittem, ott helyben összetörtem. Megalázva éreztem magam, és ez azóta sem engedi, hogy odamenjek valakihez, mert szobrot akarok csinálni.

– Van, akit soha nem mintázna meg?

– Akinek a szellemiségével nem tudok azonosulni, azt semmiképpen. Vagy kétszázötven köztéri szobrom van, de nincs közte ilyen.

– Zárásként, boldog, elégedett embernek érzi magát?

– Van még mit csinálnom, és ebben a korban már tudom is, hogy mit akarok csinálni és egyre komolyabban veszek mindent. Egy köztéri szobrász nem tévedhet, hitelesen kell alkotnia, mert a műve remélhetőleg ott lesz évszázadokig.

– Boldog ember vagyok, szeretek élni, ha újra születnék, akkor is szobrász lennék. Örömömre a fiam is szobrász, és talán az unokám is ezt folytatja majd.

– Ádám fiam hároméves korától tudta, hogy szobrász lesz, és ma Magyarország fiataljai között, 29 évesen a legjobb portrészobrász. Debrecenben kapott műteremlakást, közben otthon is építünk egy saját műtermet, lehet, hogy egyszer múzeum lesz. Majd kiderül.