A jászkarajenői Mala Dénes aknaszilánkot őriz otthonában

– Nagyon régen történtek már azok az események! – emlékezett vissza konyhájában Mala Dénes. – Minden akkor kezdődött, amikor a Tiszát elérték az orosz és a román csapatok. A csendőrség ezt megelőzően felszólította a lakosságot, hogy mindenki hagyja el a falut. Nem sokkal később a Tisza túlsó oldaláról lőni is kezdték a települést – folytatta az idős úr.

Az előrenyomuló ellenség a református templomot is célba vette, a toronyban ugyanis egy figyelőállás működött. Így hát amint átkeltek a románok a Tiszán, és elérték falut, az első dolguk az volt, hogy felmenjenek a toronyba. A templom felső traktusába érve azzal szembesültek, hogy egy magyar és egy német katona is a figyelőben szolgált.

– A magyar megsebesült ugyan, de még élt, nem volt halálos a sérülése. A németet viszont megragadták és kidobták az ablakon. A sebesültet levezették a toronyból és az egyik közeli házba vitték. Vízzel kínálták és bekötötték a sebét. Ezt onnan tudom, hogy évekkel később találkoztam a férfivel... – tudtuk meg.

Dénes bácsi és családja a harci cselekmények idején a Jászkarajenőt övező tanyavilágban élt. A lövöldözések elmúltával a nagyapja magához hívta, hogy megnézzék, milyen állapotok uralkodnak a faluban.

– Befelé jövet mindjárt azt láttuk, hogy hozzánk közel egy magyar katona fekszik. Nem tudom, mi lett a sorsa, ki temette el. A boltot és a házakat felforgatták, lövések nyomait láttuk mindenütt. Még a katolikus templom is kapott belőlük. Az is élénken él bennem, hogy láttunk egy harckocsit, ami egy embernagyságú gödörben állt – fűzte hozzá.

Dénes bácsi aztán tovább szőtte a háborús emlékeit. Elmondta, hogy amikor már rendeződött az élet a faluban, újra használni akarták a harangokat. Meg is kongatták, de arra figyeltek fel, hogy a sérült hangszer furcsa hangot ad.

– Éreztük, hallottuk, hogy valami nincs rendben. Felmentünk hát a toronyba, és arra lettünk figyelmesek, hogy találat érte az egyik harangot. Aknaszilánkok rongálták meg. Úgy döntöttem, felveszek egy nagyobb darabot közülük, és a „kártevőt” hazaviszem emlékbe – mutatta meg a gondosan becsomagolt lövedékmaradványt.

Majd arról beszélt, társával elhatározták, hogy lehozzák a több mázsás, sérült öntvényt. A feladat azonban szörnyen nehéznek bizonyult, hiszen lépcsőn kellett lecsúsztatni azt. A hangszert végül a református parókia pincéjében helyezték el. Ám ezt követően évekig feledésbe merült a rossz állapotú harang.

– Teltek-múltak az évek, időközben már a fiam is megszületett. Emlékszem, kisgyermek volt még, amikor egy nap játszani ment a lelkész hasonló korú gyermekeivel. Amikor hazajött, felém fordult, és azt mondta: „Apu, a pincében van egy nagy vas!”. Először gondolkodóba estem, hogy vajon mi lehet az. Hirtelen eszembe jutott, hogy a harangról beszélt! – törtek elő Dénes bácsi régi emlékei.

– Még akkor szóltam a tiszteletes úrnak, hogy ha ráérek, megtisztítom. Utána pedig a szószék alá tesszük az őseink adományaiból beszerzett, és a háború által örök némaságra ítélt egykori harangöntő mesterművét. Sajnos azonban mindez már nem történhetett így. Röviddel ezután ugyanis megtudtam, hogy nincs a pincében, a tiszteletes felhatalmazás nélkül eladta – részletezte a férfi.

Miután arról számolt be, hogy az elmúlt kilenc évtizedben számos nehézséggel nézett szembe a világháborútól a Rákosi-rendszerig. Munkás éveinek jó részét a vasútnál töltötte, míg végül hatvan évesen, 1990-ben vonult nyugdíjba. S bár életének nagy megpróbáltatásai, tanulságos élményei több generációval ezelőtt történtek, mégis máig híven őrzi múltja nem mindennapi emlékeit.