A megrendítő családtörténet régi adósságot törleszt

– A több mint hatvanezer holdas karcagi tanyavilágról eddig tudtommal nem született regény. Mi ösztönözte, hogy így állítson emléket egy ott élő földműves család életének?

– Mindig csodáltam és tiszteltem azokat az embereket, akikhez tartozónak vallom magamat is. Minden parasztembernek egy kaptafára jár az agya: Dolgozni, dolgozni, és dolgozni. Itt, a Nagykunságban, a karcagi határban ráadásul nagyon sokat kell küzdeni a kenyérért. Aki ezt megtapasztalta, egy életen át hordozza a szenvedésekkel teli munka emlékét. Eleven gyerekkori élményeinkkel az én generációmban is benne van a nemzedékeken átívelő szenvedélyes helytállás példázata. A pár holdnyi saját földön, két kézzel épített tanyán önállóságot teremtő ember nekem a csodát jelenti. Az elmúlt évszázad nagyszülői segítséggel és korabeli tanukkal is belátott történelme, a háborúk parasztot is sújtó pusztítása, a tanyasi emberek, családok kiszolgáltatottsága, tragédiája erről szól, s a mai napig nem kapott méltó emléket.

– Ön otthonos ebben a közegben. Néprajzi pontossága is saját élményeket sejtet?

– Valóban életes közelségben voltam ezzel az emberfajtával. Sváb felmenőimet még Mária Terézia telepítette Fegyvernekre, szüleim, nagyszüleim, dédszüleim a Bradstatterek, Metzingerek, Schiszlerek, Englerek mind földművelők voltak. Nem voltak gazdagok, csak a munkában kitartóak. A második világháború után a németes hangzású nevű embereket is meghurcolták, apai nagymamám, akinek három fia akkor még nem tért haza a háborúból, vállalta ezt a sorsot egyik legfiatalabb gyerekével, Viktória lányával. Szerencséjükre egy jóakaró karcagi városházi tisztviselő éjszakának idején elengedte őket. Így vájt fülem volt a nehezen elmesélt családi történésekre, amiket időnként gyerekként a reggeltől estig tartó közös munka idején hallottam. Később, amikor a munkám szintén idősebbek közé szólított szerettem velük beszélgetni. A téeszesítéssel, kollektivizálással járó sértettség is kitaszította belőlük az emlékeket, volt tehát elég munícióm az emlékképek megrajzolására.

– A kötetben több név is visszaköszönt nekem. Egykor élt valós emberekről mintázta alakjait?

– Szívesen veszem elő egykori hús-vér személyek neveit, de a hitelesség alapja maga az esemény. Lehet, hogy pontosan nem úgy történt, de úgy is történhetett volna. Örülök, amikor a fél évszázada a városban élő nyugdíjas főorvos megtalálja köztük általa tisztelt egykori kollégáit, vagy a karcagi tanyavilágból érkezett néprajztudós egyetemi tanár édesapja nevét olvasva hitelesítette a történetet. A karcagi tanyavilág bőven termette a tehetséges embereket, mint azt a gyógyszerész doktort is, aki a disznóréti iskolából indulva érte el célját. Maga a történet fiktív regény, amiben megtörtént eseményeket úgy egészítettem ki saját motívumokkal, hogy igyekeztem szereplőit valós élethelyzetükben bemutatni.

– Stílusa kiforrott íróról tanúskodik. Mostani munkája tudtommal második nagyobb lélegzetű műve. Korábban jelentek meg kisebb írásai is?

– A nyelvezete a karcagi, kunsági parasztemberek „í-ző” beszédstílusa, mivel ők ezt használták. De az iskolázott, templomba járó parasztember ismerte a kornak megfelelő városi nyelvet is. Az általam nagyon tisztelt néhai Szabó Imre bácsi például olyan választékosan forgatta a mondandóját, hogy Lőrincze Lajos se mondja meg róla, hogy virtigli karcagi parasztember. Kicsit tartottam tőle, hogy amúgy is szűk olvasói réteghez szóló írásomat vastag kritika fogadja, de hál’ Istennek inkább méltatták, mert ez a nyelvezet is a mi életünk része. Az előző könyvem, az Apáink hagyatéka, ugyancsak a lelkemhez közel álló, családi vonatkozású, úgynevezett énregény. Nem az átlagostól nagyon eltérő sorsot írtam meg, de amit mi megörökölhettünk a Szüleinktől, azt mindet nagybetűvel kell írni! Korábban nem volt sok időm, így inkább csak írogattam. Kálvinista, református emberként néhányszor írtam a Karcagi Harangszó című karcagi katolikus lapba is, de sportot szeretőként a Nemzeti Sportnak, és korábban a helyi újságnak is. Őszintén megvallva, szeretek a saját szórakoztatásomra írogatni.

– Könyvében nyíltan szól régi tabukról, az oroszok erőszakosságait kiteljesítő helyi csatlósaikról is. Sikerült már feldolgozni ezeket a sérelmeket?

– Megvallom, erősen ösztönöztek az írásra a katonai hordák gyakran máig elhallgatott második háború alatti és utáni rémtettei. Sajnos a háborúkban az erkölcs az első vesztes és a védtelen tanyasi embereket, családokat, asszonyokat, lányokat ért becstelenségek általában megtorlatlanul maradtak. Ráadásul a háborút követően előléptek a lealjasult katonák pribékjei is. Én csak egy esetet részleteztem, de szájhagyomány útján azóta is jönnek elő a magyar tanyavilágban történt rémtettek. Sokat gondolkodtam azon, hogy Horvát Sándor jól tette-e, hogy megfizetett az őt és feleségét ért megaláztatásért, majd utána kilátástalan helyzetéből a halálba menekült. Arra jutottam, hogy így maradt egyenes a gerince, mert továbbra sem engedte magát megalázni a bőrkabátos, micisapkás kommunista pribékektől. Sajnos nem ő volt az egyedülii, aki így lett öngyilkos. Ezeket a sérelmeket soha nem lehet feldolgozni. Bár a keresztény ember megbocsájtó, de ezt nem lehet megbocsájtani és elfelejteni.

– A könyv egy, a történethez illeszkedő, a Horvát családnak is erőt adó lelki, szellemi közösségről esszével zárul…

– Ez része egy korábbi, kiadatlan kisebb terjedelmű írásomnak. Bihari István lelkész úr – nem rokonom, bár az lenne – visszaemlékezést írt egy remek, sajnos kevés emberhez eljutó kötet formájában. Ennek része a berekfürdői református templom építéstörténete. Ez a csodálatos lelkész 50 évig szolgálta a karcagi reformátusságot, nagy szerepe volt a tanyasi hívő emberek szervezésében. Mivel nekem Berekfürdő a szívem csücske, itt eresztettem gyökeret, szerettem volna az ő munkássága történetének egy szeletét is több emberhez eljuttatni. Azt nem tudom, lesz-e folytatása, talán még lesz ennyi időm egyéb elfoglaltságaim mellett.

Embertelen erőfeszítésekkel válhatott önálló gazdává a zsellérek közül felemelkedett földműves család

Bihari György Horvát Sándor igazsága című műve egy zsellérsorból embertelen erőfeszítéssel önálló gazdává váló karcagi földműves család históriája. Főhőse a könyv végén leszámol a családjával erőszakoskodó katonákkal, majd az elkerülhetetlen bosszú elől a halálba menekül. A tragikus történet hiteles krónikája azoknak az évtizedeknek, amikor a felemelkedés reményében még a szinte önpusztító erőfeszítésnek is volt értelme. Egészen addig, amíg a jobb világnak hazudott változás ki nem fordította világot a természetes rendjéből. A kötetet, melyhez Rideg István irodalomtörténész, az alföldi földművesek világának avatott ismerője írt előszót, számos korabeli fotó, a régi karcagi határ térképe és neveinek rövid leírása teszi teljessé.