Otthonra talált Szolnokon a díjazott operatív igazgató

Mariusz Błaszczak tárcavezető dr. Benkő Tibor honvédelmi miniszter társaságában a napokban a Stefánia Palotában adta át az elismeréseket Kovács Ákosnak, a RepTár ügyvezető igazgatójának és Tomasz Jaskólskinak, a múzeum operatív igazgatójának, továbbá dr. Kovács Vilmosnak, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának. A „két Kovács” érdemeiről korábban már többször írtunk, ezúttal az ismeretségi körében csak Tomeknek becézett Tomasz Jaskólskival beszélgettünk a kitüntetése után.

– Remekül beszéli a magyar nyelvet. Hogyan tett szert erre a „tudásra”?

– Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki! – tartja a lengyel, s mondja ekképpen a magyar: Lengyel, magyar, két jó barát, együtt harcol, s issza borát! A két nemzetnek nagyon régi és tartalmas a közös történelme, de jelen korunkban is elmélyült a kapcsolata. Ha a régi mondásnál többet nem is beszél egyik fél sem, de legalább ennyit talán itt is, ott is tudnak sokan. Én azonban más részről is kötődöm a magyar nyelvhez.

– Amikor a Varsói Műszaki Egyetem hallgatója voltam, megismerkedtem a Debreceni Egyetemen tanuló, de a lengyel fővárosban részképzését végző magyar lánnyal, jelenlegi feleségemmel, Ancsával (Jaskólska-Bali Annamária – a szerző). Tulajdonképpen könnyen ment az ismeretség, hiszen Ancsa anyai ágon lengyel származású, ezért a lengyel nyelvben is járatos volt. Ő tanította nekem az első magyar szavakat, s miután kedvesem családját is megismertem, nagyon szeretett anyósomtól, sok egyéb értékes információn túl, némileg még káromkodni is megtanultam magyarul.

– Hogyan került Szolnokra? Úgy tudom, itt van az egyik otthona…

– Ancsa szülei itt élnek. Szolnok már valóban nekem is az otthonom, noha valamennyire kétlaki életet élünk. Az én szüleim Közép-Lengyelországban, a mazóviai vajdaság úgy húsz-huszonötezer lelket számláló Gostynin városában laknak. Gyönyörű vidék, dimbes-dombos, ligetes, és számos, kisebb-nagyobb tó veszi körül. Nagyon nyugodt, csendes környék, szeretünk ott kikapcsolódni. Viszont itt van a közös bázisunk a kétezres év legelejétől.

– Az első munkáim is a jászkunsági megyeszékhelyhez kötődnek. Eleinte egy helyi biztonságtechnikai, majd egy mechanikai cégnél dolgoztam, később saját üzleteket kötöttem és nyitottam. Ma már sokoldalú logisztikai, kereskedelmi és gazdasági orientáltságú a munkám, brüsszeli kapcsolataimon kívül a kontinens számos országában van kiépített együttműködésem, de persze a legfontosabb ténykedésem az itteni munkatársaimmal együtt gondolkodva a RepTár működtetése és tartalmi fejlesztése.

Nem elhanyagolható a szolnokiságom szempontjából, hogy ide születtek a gyerekek is, a most tizenhárom éves Olivia és a nyolcesztendős Zofia.

– Említette a RepTárat, mint egyik fő munkahelyét. A mostani rangos elismerését is elsősorban az interaktív repülőmúzeum kapcsán kapta. Hogyan került a RepTár operatív igazgatói székébe?

– Mint említettem, műszaki beállítottságú vagyok. Ráadásként gyermekkorom óta izgatottan kémlelem az eget, lesem a repülőtechnikákat. Egy lengyel repülőgépgyárral, illetve hasonló repülőmúzeummal, mint a RepTár, ugyancsak van személyes kapcsolatom, melyekből ma már a szolnoki kiállítóhely is profitál. Az ügyvezető urat tíz-tizenegy éve ismerem. A gyermekeink együtt jártak óvodába, és a sok-sok öltöztetés közben gyorsan összhangba kerültünk, szinte azonnal magyar–lengyel barátság köttetett közöttünk.

Még csak a tervei voltak meg a RepTárnak, amikor, mivel akkorra már tudott az érdeklődési körömről, megmutatta a kijelölt helyét.

– Az egykori Indóház omladozó épülete környékén sártenger volt, de Ákos szemében én akkor a mai, sőt, a jövőbéli RepTárat láttam felfedezni. Éreztem a lelkesedését, ezért nem volt vitás, mellé szegődtem. Remek csapat verbuválódott össze, és szerintem, minden túlzás nélkül, izgalmasat, látványosat, maradandót, értékeset alkottunk.

– A lengyel nemzetvédelmi miniszter tüntette ki a lengyel–magyar kapcsolatok és együttműködések érdekében tett kimagasló munkája elismeréseként. Mit takar ez?

– Vélhetően azt, amiről szól. Nem vagyok álszent, az elismerés meglepetés volt, de rendkívül jólesik. Viszont nem kellett érte tennem semmi egyebet, mint amit egyébként is teszek. Szívügyem a két nemzet és állampolgárai közötti szoros gazdasági, kulturális, egyéb ágazati kapcsolatok megszervezése, az azon túlmutató barátságokban való részvétel.

Mivel én magam java részben lengyel vagyok, nem kis részben pedig magyar, tetteim nem egyoldalúak.

– Egyik „gyermekem” a Hedvig magyar királylány, később Jadwiga lengyel királynő nevével fémjelzett Queen Jadwiga Alapítvány, amelynek kuratóriumi elnöke vagyok. A szervezet különösen elkötelezett feladatának tekinti, hogy az örök érvényű lengyel–magyar barátság és partnerség ezeréves „tanulságtételei” egyre szélesebb körben váljanak ismertté. Továbbá, hogy ezen „tanúságtételeket” a jövendő generációk is megismerjék, továbbörökítsék.