Ezer szállal kötődött Szolnokhoz a forradalom hőse, Wittner Mária

Nyolcvanöt esztendős korában elhunyt az ’56-os megtorlások idején halálra, később életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Wittner Mária. Talán kevesen tudják róla, hogy a forradalom előtt, majd pedig szabadulása után sokáig Szolnokon élt, de Kunhegyesen is dolgozott. Ezeket az időket elevenítjük fel a róla szóló visszaemlékezésünkben.

Wittner Mária 1937-ben született Budapesten, egy hétgyermekes csonka családba. Nem várt gyermek volt, ezért aztán a világra jötte után meg is pecsételődött sorsa, otthon ugyanis szeretetet nem kapott. Elmondása szerint édesapját nem is ismerte. Úgy tudta, talán iráni származású lehetett, aki perzsaszőnyeg-készítőként és -kereskedőként az Andrássy úti Párisi Nagy Áruházba járt, ahol édesanyja is dolgozott. Máriát az édesanyja kéthónaposan dajkaságba adta, kétéves korában pedig a keresztanyja elhelyezte egy karmelita zárdában. A lányt apácák nevelték, akik 1948-ban felkutatták az anyját, és visszavitték hozzá. 

– Nem éreztem semmi anyai melegséget …, valahogy én mindig kínos teher voltam, akit le kellett tagadni, akinek kényelmetlen volt a léte… – írta meg anyjáról hajdani emlékeit egyik könyvében.

Onnan a sárvári gimnáziumba adták, de két osztály után félbehagyta tanulmányait. A szíve visszahúzta a karmelitákhoz, de mivel Rákosiék 1950-ben államosították az intézményt, ismét állami neveldébe, mégpedig a szolnoki Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetbe, a GYIVI-be került. Az intézményt a legendásan nemes lelkű Patkós Gyula igazgatta, egészen 1986-os nyugdíjazásáig.

„Gyula bácsi családjával, feleségével és három gyermekével nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítanom. Szerettem Terike nénit, szerettem a kis Gyuszkót oviba vinni, és szerettem a családjukkal tölteni az időmet. Gyula bácsi ízig-vérig pedagógus volt, aki a gyerekekért élt, amit az is bizonyít, hogy sokan visszajártak hozzájuk. A mai napig visszalátogatok minden év novemberében a sírjaikhoz” – fogalmazott Wittner Mária az Új Néplap tíz évvel ezelőtt vele készített interjújában az „első” szolnoki korszakáról.

Máriát Patkós igazgató úr az ötvenes években Kunhegyesre, a járási tanácshoz, gépíróként helyeztette el. 

Pincértanfolyamra járt, de ezt nem tudta befejezni, mert 1955. április 30-án megszületett első, Károly nevű kisfia, akinek ugyanaz a sors jutott, ami neki, ő is állami gondozott lett. A tizennyolc éves „anya” ezután Pestre került, alkalmi munkákból élt, mígnem 1956. október 23-án kitört a forradalom…

Szabadságharcosként sebesülteket ápolt, de részt vett a fegyveres harcban is, ahol maga is súlyosan megsebesült. A második letartóztatási hullámban, 1957. július 16-án elfogták. Az elsőfokú bíróság halálra ítélte, másodfokon életfogytig tartó szabadságvesztést kapott. A második amnesztia idején, harminchárom évesen, krisztusi korban, 1970. március 25-én szabadult.

Újból Szolnokra került, miután mentora, Patkós Gyula egy minőségi férfiszabászatnál talált neki varrónői állást. Férjhez ment, és Dunakeszire költözött. Ebből a házasságból 1973-ban született második fia, ám a boldog családi állapot megint elkerülte, és elvált alkoholista férjétől. A későbbiekben számos munkahelyen dolgozott, ahol megfigyelték, vegzálták. A rendszerváltozás után politizálni kezdett, halála előtti betegségét megelőzően lyukas zászlókat, illetve 56-os címeres nemzeti színű lobogókat varrt. Két fiával, akik felnőtt férfiakká válását Patkós Gyula és neje segítette, haláláig jó kapcsolatot ápolt.

Wittner Máriától most egy nemzet búcsúzik…