A gasztrotérképre is felhelyezte Abonyt a legendás vendéglátós, Mészáros István

A törzsvendégek mellé ültünk. Petőfi Sándor és Kossuth Lajos mellé.

– Kérdezték egyszer a hozzánk betérő románok, hogy kik ezek? Talán törzsvendégek? A Petőfi meg a Kossuth! – mondta nevetve Mészáros István, a Mészáros Vendéglő megálmodója, tulajdonosa, szakácsa, miközben bevezetett minket birodalmába, és a történelmi alakok falon függő portréjára mutatott.

Mert mi tagadás: a Mészáros Vendéglő birodalom. A vendéglátás birodalma, amelynek magyaros ízeire a költő és az államférfi is bizton csettintett volna. Mivelhogy a Mészáros Vendéglő egészen magyar is. Olyannyira, hogy a mezőtúri és karcagi kerámiáktól, vadásztrófeáktól, történelmi relikviáktól roskadozó falak néprajzi kiállításnak is beillenének.

„Nem akarták az égiek”

– Honnan ered a „fakanál” iránti szenvedély?

– Otthonról. Gyerekként láttam a szorgalmas, teremtő munkát, ennek a szeretete belém ivódott. Meg jól is főztek otthon. Akkoriban lehetett is, mert az alapanyagoknak még megvolt a tápértéke. Önellátók voltak – ezt mára elfelejtették az emberek. Adót is úgy fizettünk, hogy anyám kiment az udvarra összefogott néhány tyúkot, azokat eladta és abból fedeztük az adót. Mivel kiskorunktól be voltunk vonva a konyhai munkába, hamar eldőlt a dolog. Ezzel egyébként én lettem az első a családban, aki nem vasutas. Az összes felmenőm vasutas volt.

– Hogy emlékszik pályakezdő éveire?

– Nehéz volt. Az égiek nem akarták, hogy szakács legyek. Szolnokra, a vendéglátóképzőbe nem vettek fel, ezért fiatalon Budapestre kerültem, a Népstadionba, sportszerkárpitosnak. Onnan sikerült átkéredzkedni a konyhára. Pörgős hely volt, remek csapattal, de jó dolgomba beleunva hazajöttem. Rövid ideig dolgoztam a szolnoki Tisza Szállóban és az Aranylakatban, de idegen voltam, nem igazán fogadtak be, ezért továbbálltam és a nagykőrösi Cifra Csárdába kötöttem ki 1972-ben.

A „cifra” hetvenes évektől a Mészáros Vendéglőig

– Ahol, mint mondják, kiteljesedett a tudománya. Mit tudott Nagykőrös?

– Rám bízták az egész konyhát, és szabadjára engedtek, mint a madarat. Az ráadásul egy nagy forgalmú, 500 befogadóhelyes étterem volt. Szóval lehetett alkotni.

– 1981-ben mégis elment a Cifrából. Miért?

– Épp előtte volt egy jelentős áremelés a vendéglátásban, ami megválasztotta a szakmát. Széthullott a vendéglátás. Én úgy menekültem ki, hogy átmentem egy ÁFÉSZ-es presszóba. Amit, mondhatom, óriási sikerre vittünk. Mindig telt házzal mentünk, mindent el tudtunk adni. Akkor még eljártak az emberek. Nem inni! Komázni!

– Él egyfajta nosztalgia a hetvenves-nyolcvanas évek vendéglátása iránt. Ön minek tulajdonítja ezt?

– Szuper volt akkoriban. Remek szakemberek voltak az ágazatban, akik figyelmességgel, udvariassággal „vették meg” a vendéget, nem becsapással. A pincérek nem voltak restek levenni a vendég kabátját, ha kellett, ötször hamutartót cseréltek. A vendég majd’ elájult. Jól lehetett keresni, de tenni is kellett érte. A kézi lányok is kiválóak voltak, mert már otthonról hozták a tudást. Másfelől a kulturális élet részei is voltak a vendéglátóhelyek, előadásokkal, irodalmi estekkel.

„Nyitás előtt már sorban álltak az ajtóban”

– Miért döntött úgy később, hogy saját lábra áll?

– Gondunk adódott a presszó tulajdonosával. Ezzel egy időben a Kádár Jani felszabadította a kisvállalkozásokat: pecsenyesütőket, presszókat, üzleteket. Ekkor mondtuk azt, hogy váljunk a magunk uraivá. A feleségemmel eladtuk a lakásunkat, majd írtam egy szívhez szóló levelet az abonyi tanácsnak, hogy szeretnék fogadót nyitni. Olyan szerencsém volt, hogy a tanácselnök-helyettes az egykori osztálytársam volt. Az ő segítségével jöttünk ide, az erdő mellé. 1981-ben ástuk az alapot, 1982-ben nyitottunk.

– Mégpedig klasszikus magyaros ételekkel. Miért azokkal?

– Magyar ember vagyok! Ezeken az ízeken nőttem fel.

– Ezt mások is értékelték, mivel hamar népszerűvé váltak.

– A reggel hét órai nyitáskor rendre tucatnyian álltak az ajtó előtt. Reggel önkiszolgáló voltunk: hagymás vér, máj, velő, csontos malacpecsenye, kávé, tea és üdítő várta a vendégeket. Alkoholt nem adtunk. Szándékosan. Ezzel persze jót tettünk a többi 4-es menti kocsmának! Felszolgálás 11-től volt. Leveseket, pörkölteket, sült húsokat árultunk. Közben szépen növekedtünk.

– Mi volt a Mészáros Vendéglő titka?

– Az ízek és a bánásmód. Szerettük a vendégeinket és ők is minket. És élveztük a szakmát! A dolgozóimtól persze meg is követeltem, hogy jól bánjanak a vendégekkel, elvártam, hogy teljesítsenek. De szerették is csinálni, és jól is kerestek vele. Nálam még a tanulók is hosszú Marlborót szívtak. Mindezek miatt messzi vidékekről is jöttek hozzánk enni. De ide jártak a  színészek, énekesek, művészek is. Kibédi Ervin, Farkasházy Tivadar, Bajor Imre gyakori vendég volt. A politikusok közül is sokan megfordultak nálunk, például Mádl Ferenc, Áder János vagy Orbán Viktor.

– Úgy tudom, az Új Néplap egyik újságírójáról is neveztek el fogást a vendéglőben.

– A Palágyi leves! Palágyi Béla is sokat járt hozzánk, és mivel sok kuncsaftot hozott, egyszer azt mondtam neki: elnevezem rólad a legkedveltebb ételünket, a fürjtojással ízesített húslevest. Ez valóban népszerű fogás volt, sokan csak ezért utaztak el Budapestről Abonyba.

– Idővel pedig a határon túl is ismertté váltak…

– A kilencvenes évek elején már jártak be Magyarországra az erdélyiek, de eleinte még csak egy két busz állt meg náluk. Aztán megismerkedtünk és összehaverkodtunk az utaztató cég vezetőjével. Vele megállapodtam, hogy hoz ide buszokat, cserébe a sofőr és a kísérő kap ebédet, üdítőt és kávét. Azt mondták, rendben. A végén már húsz busz érkezett – az durván ezer ember! Ezt a forgalmat persze el akarták csalogatni tőlem, ígértek mindenfélét a sofőröknek. De nem ment. És tudja, miért? Mert én árultam mosóport, fűszereket, édességet is. Olcsón. A lényeg persze nem ez volt, hanem amit mellette fogyasztottak. De emiatt minket választottak a határon túliak. Már a fővárosban azt kérdezték felszálláskor az erdélyiek: „Mészárosnál megáll? Nem? Akkor viszlát.” A feliratot az „Erdély felé, hazafelé félúton” mottóval a rádiós Varga Lajossal találtuk ki – amúgy róla is volt elnevezve fogás nálunk –, és 1995-ben helyeztük el.

Kiürült a szakma

– A legendás Mészáros Vendéglő ma mégis zárva tart. Miért?

– Nekem a szakmából nagyrészt a jó része jutott, a vége viszont keserves és nagyon tanulságos volt. A dolog már 1990-ben elkezdődött. Az egy éles határvonal a volt szakmunkásképzésben. Odáig kiváló szakemberek kerültek ki a vendéglátós iskolákból, de ami ’90 után történt, arra csak lestünk, mint Jenő bá’ a moziban. Mi még a saját nevelésű személyzetünkkel kitartottunk, de utóbb egyszerűen nem találtunk megfelelő dolgozókat. A fiaim elvégezték a vendéglátást, de nem nyerte el tetszésüket a dolog, én meg közben betöltöttem a 73-at. Erre jött a pandémia, ami megváltoztatta a vendéglátást, és az árak is felmentek. Ezért úgy döntöttem, inkább felszámoljuk, mintsem kínlódjunk. Érdekes az is, ami az alapanyagokkal történt. Egy sor közkedvelt fogásról idővel le kellett mondanunk, mert már egyszerűen nem jutottunk minőségi alapanyaghoz. Ezért került le az étlapunkról a birkapörkölt, a bőrös malackaraj és a kemencében sült ökör is.

– Akkor zárva is maradnak?

– Eddig nem találtam megfelelő vevőt a vendéglőre, vendéglátás céljára pedig nem szeretném eladni. Úgyhogy most zárva vagyunk, és úgy is maradunk.

– Márciusban az abonyi polgármesteri estélyen ön kapta meg először a várostól most alapított Abony Város Életmű Díjat. Számított rá?

– „Csőbe húzott” a polgármester! Nem sejtettem, mire készülnek, de addig mondogatták, hogy menjek el az estélyre, míg végül ráálltam. Bevitt a komám, akkor derült ki számomra, mi ez az egész. Megtisztelő volt, nagyon örültem neki!