A cenzúra valószínűleg a könyvnyomtatás feltalálása óta létezik

– Emlékszem, egyszer egy vitatott írásműről szóló előadáson kapásból megmondta, hogy betiltott könyv volt-e valamikor. Mekkora listákat kell ismerni ahhoz, hogy állást foglalhasson egy ilyen kérdésben?

– Az említett kötetnek utánanéztem, ezért tudtam egyből kiigazítani az előadót. A magyar történelem során indexre került könyvek, irodalmi alkotások, sajtótermékek és nyomtatványok jegyzéke ugyanis meglehetősen terjedelmes olvasmány.

– A cenzúra egyidős az írott szóval?

– Valószínűleg igen, bár én a könyvnyomtatás feltalálását jelölném határkőnek. Gutenberg találmánya tette igazán lehetővé a gondolatok szélesebb körű megosztását, amit a reformáció hatására egyre többen nemzeti nyelven cselekedtek meg. Egy képzavarral élve, egyre több, elsősorban a katolikus egyház érdekeit sértő gondolat került forgalomba, ezért a cenzúra sokáig egyházi kérdésnek számított, és ez lett az ellenreformáció egyik eszköze is. Magyarországon a XVIII. században, Mária Terézia uralkodása alatt lett igen hatásosan működő állami monopólium.

Nem véletlen, hogy a cenzúra eltörlése a márciusi ifjak tizenkét pontjának első helyén szerepelt.

– A szabadságharc azonban elbukott, és az abszolutizmus idején mindent üldöztek, ami a forradalommal kapcsolatos volt. Levéltárunkban például megtalálható egy 1851-ben keletkezett irat, amelyben utasították a Jászkun Kerület elöljáróit, hogy amennyiben sikerül kézre keríteniük Petőfi Sándor Ausztria című költeményének terjesztőit, őket haladéktalanul törvényszék elé kell állítani.

– Válságkorszakokban, háborús időkben erősebb volt a cenzúra?

– Egyértelműen igen. Nyilvánvaló, hogy egy háborús helyzet rendkívüli intézkedéseket követel meg, mely a szabadságjogok drasztikus korlátozásával járhat. Példaként az első világháborút említhetjük, amikor kivételes sajtórendészeti intézkedéseket foganatosítottak, bevezették az előzetes cenzúrát, sőt ellenőrizték a posta-, távíró- és távbeszélő-forgalmat is.

– Mondják, hogy a „rövid” XX. század az ön által említett nagy háborúval kezdődött. Az elmúlt évszázadban mennyire volt jellemző a gondolatszabadság korlátozása?

– A XX. században Magyarországon számos rendszerváltás ment végbe, amikor korlátozottan működő demokráciakísérletek, autoriter és totalitárius politikai rendszerek követték egymást. Sajnos ezekre jellemző volt a cenzúra, a szabad véleménynyilvánítás korlátozása. A XX. század a nagy ideológiai küzdelmek korszaka is, amikor jellemzően az éppen uralkodó rezsim üldözi az ellenlábas politikai csoportosulás sajtóját, íróit, gondolkodóit.

Ne felejtsük el, hogy ez az a század, amikor pusztán a származásuk miatt is üldöztek szerzőket.

– Megdöbbentő volt, amikor kutatásaim során a kisújszállási református gimnázium iratanyagában megtaláltam egy 1944. május 12-én készült listát, amely a zsidó vagy zsidó származásúnak ítélt írók műveit tartalmazta. A hatályos rendelkezések szerint az ilyen könyveket a sajtóügyek magyar királyi kormánybiztosának utasítására be kellett szolgáltatni, majd bezúzták őket. Ez alól csak néhány intézmény volt kivétel. Szerencsére a református középiskolák ilyenek voltak, ezért Kisújszálláson „csak” elkülönítették a köteteket, melyek között ott találjuk Ignotus Pál, Molnár Ferenc vagy Jászi Oszkár műveit.

– Ön elsősorban a második világháborút követő korlátozásokkal foglalkozott, és a levéltár egyik időszaki kiállításán is ennek szenteltek néhány vitrint. Mit lehet elmondani erről az időszakról?

– Amikor 1945. január 20-án az Ideiglenes Nemzeti Kormány Moszkvában aláírta a fegyverszüneti egyezményt, vállalta, hogy időszakos vagy egyéb irodalmi termékek kiadása, behozatala és terjesztése Magyarországon a Szövetséges Főparancsnoksággal való megegyezés alapján történhet. Később a kommunista pártot képviselő Nagy Imre vetette fel, hogy a fasiszta és antidemokratikus könyvek beszolgáltatását a magánszemélyektől is meg kellene követelni. Ez túlszárnyalta a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elvárásait, a kormány mégis elfogadta a javaslatot, és 1945 februárjában rendeletet alkotott, melynek értelmében be kellett szolgáltatni és meg kellett semmisíteni a könyvtárak és magánszemélyek birtokában lévő fasiszta szellemű, szovjetellenes és antidemokratikus sajtótermékeket.

Megyénkben az alispán utasítása szerint ezeket a községek és városok elöljáróságaira, majd a Szolnoki Papírgyárba szállították.

– Arról, hogy mi számít fasiszta szellemű terméknek, csak 1945 áprilisában határozott a Fasiszta Sajtótermékek Jegyzékét Összeállító Bizottság, és állított össze róluk négy füzetet megtöltő jegyzéket. A levéltári anyagban számos lista maradt fenn arról, hogy az egyes településeken milyen könyveket sikerült 1945–1946 folyamán begyűjteni. Ezek között valóban megtaláljuk fasiszta szerzők antiszemita műveit, ám sok dokumentum vélt vagy valós irredenta, revizionista tartalma miatt került a zúzdákba.

Így fordulhatott elő az, hogy a Kosztolányi Dezső által szerkesztett Vérző Magyarország című kötet egy listára került Adolf Hitler Mein Kampf-jával.

– A begyűjtött könyvek szerzői között a teljesség igénye nélkül ott találjuk Tormay Cécile, Hóman Bálint, Herczeg Ferenc vagy Kós Károly műveit. A helyi hatóságoktól természetesen a túlkapások sem álltak távol, amely sokszor a tudatlanságból táplálkozott. Az akkor még a megye területéhez tartozó Dévaványán például Verne Gyula Grant kapitány gyermekei című művét is összeszedték, mint szovjetellenes sajtóterméket.

– Hogyan gyűjtötték össze ezeket a műveket? Alkalmaztak-e fizikai erőszakot, és volt-e ez ellen bármilyen társadalmi ellenállás?

– A közintézmények birtokában lévő könyveket viszonylag zökkenőmentesen szedték össze, a magánszemélyek azonban nem mindig tettek eleget a rendelkezésnek. Ilyenkor a jegyzők a rendőrség segítségét vették igénybe. Ez történt Törökszentmiklóson is, ahol a hatóság házról házra járva gyűjtötte össze a betiltott dokumentumokat.

Egyik forrásunk szerint Tiszakürtön ötszázötven lakásban történt razzia a sajtótermékek begyűjtése miatt, amely a falu méretét számításba véve, nem csekély szám.

– Mivel az önkéntes beszolgáltatás csak korlátozott mértékben működött, feltételezhető, hogy sokan nem tettek eleget a követeléseknek, így megmenekülhettek kötetek. A közintézmények esetében sem pusztult el minden. Levéltárunk szakkönyvtárában magam is találtam olyan köteteket, melyek 1945-ben indexre kerültek, mégis túlélték a szelektálást.

– Mekkora kárt okozott nálunk a közel fél évszázados pártállami cenzúra?

– A kommunista hatalomátvétel utáni évtizedekben természetesen nem beszélhetünk sajtószabadságról, a különböző médiákat és a könyvkiadást ugyanis a párt irányította. Ami nem felelt meg a hivatalos irányvonalnak, az nem jelenhetett meg. A szelektálás módszerei 1956 után enyhültek. Az Aczél György nevével fémjelzett 3T (a támogatás, tűrés, tiltás) rendszere kétségtelenül lehetőséget biztosított arra, hogy már olyan szerzők is megjelenhessenek, akik bár nem követik nyíltan a párt által meghatározott vonalat, de nem is lázadnak ellene látványosan. Ennek ellenére bizonyos témák elfojtása máig érezhető károkat okozott a magán- és közéletünkben.

Szekrény mögé rejtett történelem

E sorok írójának birtokában is fellelhetőek anno tiltólistán szereplő könyvek. Az egyik Alexandra Rachmanova Nobel-díj-esélyesként is emlegetett orosz emigráns írónőnek a Nagy Október valóságáról szóló naplója. A másik Málnási Ödönnek A magyar nemzet őszinte története című munkája – utóbbi szerzőt írásaiért a háború előtt és után is bebörtönözték. Egyik kötetet az ágy alatt, a másikat a szekrény mögött rejtettük el, és jól tudtuk, hogy mélyen hallgatnunk kell róluk.