Ötven esztendő után ismét friss szellővel érkezett a Sirály

Kis szavakat keresve sem találunk a Szigligeti 2022-es Sirályában. Talán mert nincs is. Vagy mert elsüketít, elvakít végre az a katartikus élmény, amely még csak nem is a Tisza parki anyateátrumban, hanem az utóbbi időszak előadásai többségének legfeljebb középszerű színvonala miatt megvádolt Aba-Novák Agórában éri a színházrajongókat. Áthallások sora kíséri Csehov mai, szolnoki Sirályát. A hatvanas évek végén már nagyon dohos volt a levegő a színházi szakmában, de persze az akkori politikai berendezkedés az élet minden területén ezt az avitt pinceszagot szívatta mindenkivel. 

Amikor 1968-ban Székely Gábor és Zsámbéki Gábor a rendezői diplomájukkal kiléptek a Színház- és Filmművészeti Főiskola kapuján, a fiatalembereket megcsapta az önmegvalósítás lehetőségének friss illata. A vidéki tapasztalatszerzés kötelezettsége előbbit a szolnoki Szigligetibe, utóbbit a kaposvári Csikibe száműzte. 

Ifjúkori lelkesedésük a változtatás iránt legendás, forradalmi előadásokat eredményezett. Az elsők között volt a csehovi Sirály. A színházcsinálás reformját, a „beérkezett” művészek és a pályakezdő ifjoncok közötti szembenállás témaköreit boncolgató klasszikust az egykori évfolyamtársak, Székely és Zsámbéki valószínűsíthetően egy időre megszervezve, 1971-ben vitte színre színházukban. A két teátrum modern szemléletű vérfrissítése lázadás volt a besavasodott hazai szakma ellen. A magyar színház-reformáció akkortájt ezzel az emblematikus művel vette kezdetét. 

Legalábbis ebben a két színházban. Szolnok és Kaposvár hosszú évekre izgalmas, gondolkodásra késztető művészszínházzá vált, ahol kalandvágyóan kísérletezgettek klasszikusokkal és bátran beemeltek a repertoárba kortárs szerzőket – így vált Örkény a Szigligeti házi írójává a hetvenes években. S bár nincs élményem a 71-es előadásokról, de szemtanúk megvallották, elsősorban nem a színpadi játék volt erős, hanem a témaválasztás volt bátor abban az időben. 

Igényteremtés  

A Szigligeti mai Sirálya Csiszár Imre művészeti vezetőnek és Barabás Botond színházigazgatónak köszönhető. Ők győzték meg az újnemzedékes rendezőt, Székely Krisztát, hogy a darabbal együtt „új formákat”, frissességet hozzon be a szolnoki színházba. 
Melynek Turczi István irodalmi és képzési vezető ekképp határozta meg a hitvallását: „A Szolnokon meglévő hagyományok tiszteletben tartása mellett egy alapvetően nem igényt kiszolgáló, hanem igényt teremtő színházfelfogás mel­lett tesszük le a voksunkat. A nyitás a fiatalok felé az egyik jelszavunk”. Mindezt az elköteleződést e darabbal bizonyítja is a teátrumvezetés: a több főszereplős mű két fiatal karaktere a Színház- és Filmművészeti Egyetem frissen diplomázó hallgatója. 

Vánnyadt szamovárok  

Jól kitoltak velünk, a múlt században is színházba járókkal a Csehov-műveket színpadra állítók. Az általánosságban vidéki dácsák körül játszódó történeteket a rendezők többsége dögunalomba fullasztotta. Ha ’79-ben Alfonzóék nem parodizálják kacagtatóan vánnyadttá Ványa bácsit, valamint ugyanazon év szilveszterén nem kap bolondos légnyomást Márkus, Körmendi és Haumann Három nővérének összes szamovárja, számomra Anton Pavlovics művei vélhetően színtelen, szagtalan gázként suhantak volna el mellettem. Ciki, de engem épp ezek a bohózatok hoztak közelebb az író logikájához, igaz, évekkel később. A vigyort letöröltem az arcomról, s belső szemmel fogtam az orosz író könyveinek olvasásához. Kezdtem érteni Csehovot és műveit, melyek, mint rájöttem, korántsem eseménytelenek, érdektelenek, vontatottak. Sem színtelenek, sem szagtalanok. A sorokban és a sorok között is fellelhetőek a lényeges mondanivalók. Bántó volt azonban, hogy a tartalomra minduntalan rátelepedett hely és idő. Színházaink többsége is eredeti közegbe illesztette be a cselekményt, ezáltal a tizenkilencedik századvégi fuldokló sztyeppei nihil miatt sötét tónusúak és ingerszegények lettek az előadások. 

Él, lélegzik, lüktet 

Székely Kriszta Sirályát nem köti az idő, s a hely, a drámai hangvétellel együtt sem nyomasztó, levegős, és minden szempontból világos. Színe van és illata. Köszönet ezért Tihanyi Ildi díszlet- és Pattantyus Dóra jelmeztervezőnek, kik az egyetemleges konvenciót felrúgva, az Aba-Novák színháztermét „feldúlva” alkottak a rendezővel együtt forradalmian korszerűt, korszakalkotót. Székely Kriszta Sirálya könnyen beszívható, légies közegben szárnyal, miközben a darab halálra sebzett madara megszemélyesített szimbóluma a színmű tragikus sorsú szereplőinek. 

A darab szinopszisa, hogy a színpadon új színház születik. A fiatal színjátszók lázadó játszóháza a korosabb művészeket hidegen hagyja, esetekben dühíti. A „beérkezettek” nem akarnak megújulást, a kívülállók viszont még odáig sem jutnak el, hogy megértsék az üzenetet. A tízszereplős felvonulás hol vidám jelenetekkel szolgálja ki a nagyérdeműt, hol a kétszemélyes dialógusokat helyezi értelmet fejtegető monológiába. Ez a darab nem unalmas. Él, lélegzik, lüktet. Tempója van. Olykor harsány és sodró lendületű, másszor hirtelen leültetett és légyzümmögésig csöndes. Kifejezetten élvezetes a szélsőséges hangulatváltással nyugtalanító és nyugalmat teremtő hullámvasúton ülni! 

Szembenállások  

A darab két pályakezdő művészét, az író Trepljovot (Csákvári Krisztián) és a színjátszó Nyinát (Biró Panna Dominika) megdöbbentően erőteljesen megformáló fiatalok kiválasztása már csak azért is helyénvaló, mert a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatójaként közben mindketten a régi szellem ellen lázadó freeszfe-s pályakezdők. 

Tökéletesen illenek a szerepükbe. A frusztrált ifjúság áll szemben a már bizonyított, elismert, „beérkezett” művészekkel és művészettel. 
Esetünkben legalább hat Jászai Mari-díjas színész ellenében. Mi ez, ha nem a véletlen műve?! Nos, ez maga a színtiszta valóság… A darab a pályakezdők egyéni tragédiáival ér véget, de a „beérkezettek” közös erkölcsi bukása már egy új korszak eljövetelét is sejteti.