B. Tóth tanár úr a nyugdíjas éveit is aktívan tölti

– Az ünnepség óta folyamatosan kapom a gratulációkat szóban és írásban, akiknek még nem köszöntem meg a kedves szavakat, most megteszem – mondta hírportálunknak B. Tóth János. 

– A tavalyi év jól végződött családunk számára, hiszen Lili lányunk egy gyönyörű kislány unokával ajándékozott meg bennünket, akit Lottinak hívnak. Talán mondani sem kell, az egész család odavan a csöppségért. 

Az idei évben pedig megkaptam a Sihan Furkó Kálmán-díjat.

– Több mint négy évtizede dolgozik a sportban, hová helyezi el ezt az elismerést a díjak sorában? 

– Ez a legrangosabb díj, amit kaptam pályafutásom során. Ha jól emlékszem, 2003-ban a Magyar Kézilabda-szövetségtől kaptam egy elismerést, amikor a férfiválogatott kiharcolta az olimpiai szereplés jogát, a csapat tagja volt egykori tanítványom, a 107-szeres válogatott Bendó Csaba, akit én fedeztem fel a sportág számára még anno Szolnokon, az Abonyi úti általános iskolában. 

– Úgy tudom, nem csak Bendó Csaba volt az egyetlen tanítványa, aki magára húzhatta a címeres mezt. 

– Nem bizony, jó kis utánpótláscsapatunk volt a Szolnoki Olajbányásznál. Sorra nyertük a hazai mérkőzéseket Szép-Kis Krisztiánnal, Takács Robi, Horváth Andrissal, Szörnyi Attilával és még sorolhatnám sokáig a jól csengő neveket. 

– Ha nem csal az emlékezetem, néhány év múlva Tiszaföldváron felnőtt bajnokcsapat edzője volt. 

– Az az igazság, hogy a földváriak hosszú évekig az NB II.-ben játszottak, de valahogy mindig lecsúsztak a feljutástól, az NB I/B-ről. Az én vezetésemmel több mint két évtized múltán sikerült kiharcolnunk a feljutást. Erre mindig szívesen emlékszem vissza. 

– Annak idején hogyan került kapcsolatba a sporttal? 

– Az első impulzusokat Kriston Ferenc tanár úrtól kap­tam Törökszentmiklóson. Még annak idején minden gyerek focizott, engem a Székács Elemér Szakközépiskolában viszont testnevelő tanárunk, Jávor Laci bácsi eltiltott a focitól, a kézilabda felé irányított. Előbb játszottam a helyi csapatban, és miután felvettek a Testnevelési Egyetem tanári szakára, a TF NB I/B-s gárdájában kézilabdáztam, ahol csapattársam volt az intézmény későbbi rektora, majd szövetségi kapitány, Mocsai Lajos. 

Mint említettem, Szolnokon az Abonyi úti iskolában raktuk le a korosztályos utánpótlásképzés alapjait, többek között építettünk egy bitumenes kézilabdapályát. 

– Majd 1988-ban már a Széchenyi gimnáziumban tanítottam, ahol nagyon sok ügyes srác volt. A kézilabdázókkal, a Szigeti Sanyi, Tóvizi Krisztián, Molnár Jani, Balogh Laci fémjelezte társasággal 1991-ben és 92-ben diákolimpiai címeket nyertünk. Abban az időben annyi gyerek kézilabdázott Szolnokon, hogy a hétvégeken három busszal jártunk a budapesti versenyekre. Mindezekben a Mol egyik osztályvezetője, Kis József sokat segített nekünk. 

– Most azonban nem a kézilabda a legnépszerűbb sportág a gyerekek körében Szolnokon. 

– Ez így van. Tudomásul kell venni, hogy amit a testnevelő tanár próbál megszerettetni a gyerekekkel, azt csinálják. Szolnokon sok kosárlabdához kötődő tanár dolgozik, így most a legtöbb gyerek azt a sportágat választja. Szerencsére a Szolnoki Kézilabda Klub, Vitális Sanyiék is igyekeznek az iskolákban megnyerni a gyerekeket a kézilabdának. 

– Azt tudjuk, hogy újra az utánpótlásban dolgozik. Pontosan mi a feladata? 

– Nem feledve, a Varga Katalin Gimnáziumból mentem nyugdíjba, de szerencsére nem unatkozom. Zsiga Gyula, az MKSZ utánpótlás-fejlesztési igazgatója megbízásából régiós szakfelügyelő-mentor vagyok. Klubedzéseket látogatok, igyekszem segíteni, men­torálni az ott folyó munkát. A kézilabda mellett még a 25 éves fit-kid szövetség elnöke vagyok, de itt a munka dandárját a feleségem, Ildikó végzi, aki szintén testnevelő tanár és edző. Ami most a legjobb az életünkben, hogy mindketten boldog nagyszülők vagyunk.

Névjegy: B. Tóth János

Született: Szolnok, 1954. szeptember 25. 

Sportága: kézilabda 

Végzettsége: testnevelő tanár, kézilabda-szakedző, UEFA-rendszerű B licenc diploma 

Családi állapota: nős, felesége Csábi Ildikó 

Gyermekei: Lili és Balázs 

Unokája: Lotti