Találkoztam Mozarttal

Január 27-én lesz kétszázhatvanhét esztendeje, hogy megszületett a salzburgi csodagyerek. Nem oly kerek az idei évforduló, mint mondjuk egy üres egész hangjegy, ám ez érdektelen a komolyzene kedvelőinek körében. A szolnoki Szent-Györgyi Albert iskola például Mozart-hetet tart.

Az én Mozarttal való találkozásom felső tagozatos kisiskolásként történt meg. A magaskultúrájú, hangszeres képzéssel duettező ének-zenei nevelést Szolnokon a Kassai úti suli jelentette fiatalságom éveiben. Hangszerválasztásom idején patológiás Beatles-mániám volt. Ezért aztán ragaszkodtam a gitárhoz, ám az amerikai hippidivat begyűrűzésétől tartva ilyen szak nem indulhatott akkor. No, jó, akkor legyen a szintén a könnyűzenéhez idomuló szaxofon. De ezt az ötletemet is fejvesztve dobta kútba az iskola klasszikus zeneoktatásra szakosodott testülete. És ekkor jött a csalafintaság: a szaxihoz megszólaltatásban, fogásnemben, talán még hangzásban is hasonlatos klarinétot választottam.

Hogy nekem mekkora szerencsém volt! A varázslatos Rohonczy Andrea éneket és szolfézst oktatott, a Szolnoki Szimfonikusok egyik alapítója, a legendás szolnoki fúvósötös klarinétosa, Puskás Dezső pedig hangszermesterem lett. E két csodás (szak)embernek köszönhetem, hogy nem ragadtam le a Szörényi–Bródy és a Lennon–McCartney szerzőpárosoknál, megtapasztalhattam, hogy van zenei élet a beat-, pop- és rockkorszakokon túl. És hogy a klasszikusok ma is élnek.

Első klarinétvizsgámon Sarastro F-dúr áriáját fújtam A varázsfuvolából. Akkori sikeremet, illetve Mozarttal és társaival való barátságomat két mesteremnek köszönhetem: „Osiris, Isis, itt e párnak, ó égi lelket adjatok…”