Kutyaharapás...

Városban, de kertes, családi övezetben lakunk. A természet lágy ölén, pacsirtadalos, tücsökhegedűs, galambturbékolós, ebvakkantós ligetben. Ez az élet Babolcsai néni, citálom ide a P. Mobil egyik számát, ám bármennyire is óhajtanám, nem ennyire idilli a kép.

Nekünk nincs kutyánk, noha családom apraja, nagyja kifejezetten kedveli az ebeket. Csak megfelelően gondozni a kiválasztott kedvencet nem lenne ideje egyikünknek sem, ezért mondtunk le a lehetséges sajátunkról. A szomszéd udvarokban viszont van épp elég hangos négylábú, közülük az éjjel-nappali nonstop ugatásra egyik csahost sem kell külön megkérni. Velük nincs gond, hiszen kerítésen belül csak jár a szájuk, ha például esznek, vagy beszélgetnek a külvilággal. És ha netán gazdijaikkal kutyagolni akad kedvük, pórázon tartva vagy szabadon, de fegyelemre nevelve indulnak közösen kocogó körútjukra.

De akadnak kapukon kiszökő, kóborló ebugatták, akik gazdáik nemtörődömségét kihasználva, ösztöneikből fakadóan kószálnak a környéken, s belekötnek fűbe, fába, más kutyákba, emberekbe. Egy néni mesélte a minap, hogy egyik loncsosan barangoló jószág megharapott egy utcánkban sétáló hölgyet, aki a sérülései miatt orvosi ellátásra szorult. Ezek után kiengedhetem-e a gyermekeimet a kapun kívülre játszadozni? Mert ne adja Isten…

Kutyatámadások ügyében a bírósági gyakorlat még mindig igen megengedő az ebtartókkal szemben. Az enyhe, pénzbírsággal végződő határozatoknak szerintem nincs különösebben visszatartó ereje. Az pedig pláne morgásra késztet engem, ha egy súlyosabb esetben az igazságszolgáltatás egy ösztönlényt ítél elaltatásra.