Egy úr az űrből

Na jó, őszinte leszek. Arról akartam írni, hogy nem látom sok értelmét az űrutazásnak, űrkutatásnak, az arra elköltött milliárdoknak és elveszített ifjú életeknek. Hogy annyi megoldandó dolog van itt a Földön, annyi megmentendő élet, oly sok helyen lehetne megszüntetni a szenvedést ennyi pénzből. És továbbra is így gondolom, de árnyalódott bennem a dolog. És hogy mi változtatott meg?

Egy puszi. Egy puszi egy bajszos férfitől.

A puszit nem én kaptam, hanem egy szenes, megfeketedett űrkabin, mellyel Farkas Bertalan érkezett vissza a Földre. És a puszit a mi „Bercinktől” kapta egy ölelés kíséretében. Mert ez a vasgömb óvta az életét, megmentette. Megindító volt ez a szeretet, mert ez az élet szeretete. Ez a meglett ember átölelte azt a vasgömböt, mint anyját karoló gyerek, különleges pillanat volt látni.

És hallani meséjét arról, hogy felment a semmibe. Vagy a mindenségbe? Ki, minek látja, éli, érzi a világűrt. De felment. A bizonytalanba, élet és halál határára, túl minden biztonságon, élhető közegen, valahová ember és Isten közé. Ezt akarta, ennek élt, arra az egy hétre tette fel az egész életét.

Mert az embert hajtja a kíváncsiság, a megismerés vágya. Oda kell menni. Meg kell tapasztalni. Az élet árán is, ha kell. Nagyon erős hívás ez. Magellán, Kolombusz, Farkas Bertalan. Hallgattak a hívó szóra, menni kellett, aztán örülni öleléssel, puszival a visszakapott életnek.

Igen. Emberek vagyunk, megismerni akarunk. Még akkor is, ha az erre költött pénzzel millió éhező életét menthetnénk meg.

A ragadozók ösztöne az ölés. A miénk a megismerés. Bármilyen áron, bárki, milliók, a saját életünk árán is.