Pusztuló emlékünk

Gyerekkori emlékem az az utazás, amikor Karcagról jövet családostól megszálltunk egy szép épületben. Később, már szolnoki lakosként visszaköszönt a helyszín, a Tisza Szálló, amikor török fürdőjének gyógyvizében igyekeztem megszabadulni testi bajaimtól, vagy az éttermében költöttünk el egy vacsorát. Sajnos minden látogatáskor szembesülnünk kellett egyre fakuló eleganciájával és leépülésével. Mára a vármegyeszékhely legjellemzőbb városképi eleme alig több bolyongó lelkektől járt, kongó kísértetkastélynál, melynek utolsó, még valamennyire használható része, gyógyvizes kifolyója is egyelőre befejezte akadozó működését. 

Minden épületnek megvan a maga sorsa, s ez alól a Tisza Szálló sem kivétel. Kezdettől fogva belengte valami baljós szellem. A háború előtti nagy szolnoki építkezési hullámot kísérő vádaskodások sem kerülték el, majd jött a mindent elszürkítő államosítás. Végül összes átkával együtt a katasztrofális privatizáció, melyekből rendre kimaradt a jó gazda gondosságát megkövetelő elvárás. Szinte törvényszerűen jutottunk el a mélypontot jelentő külföldi tulajdonosig, ahonnan már vagy a teljes pusztulás, vagy a teljes újrakezdés felé lehet csak továbblépni. 

A nagy kérdés az utóbbi, mert arról három dolgot nem lehet tudni: ki, miből és hogyan tudja felébreszteni mély álmából a jobb sorsra érdemes épületet. Ma ebben a kérdésben gyakran a városra mutogat a pusztuló értékünk látványától felkavart indulat, de azt hiszem, többről van szó. Nem Szolnok juttatta ide talán legértékesebb kincsét, hanem egy olyan, alapjaiban elhibázott, több mint fél évszázados politika, aminek most nyögjük az összes átkát. Mindenesetre a huszonnegyedik órában vagyunk, aminek az a tétje, amit az egykori városvédő műsor címe sugall: „Unokáink sem fogják látni?”