Nézőpont

Nem csupán az idegállapotomat zaklatta fel a vasárnapi Magyarország–Montenegró labdarúgó-mérkőzés, de számomra egy remek kardióedzésnek is megfelelt az Eb-selejtező utolsó meccse. Az apatikus, letargikus, de ingerült állapotból a végjátékra cirkuszi akrobatává válni nem kicsi szívritmuszavart okozhatott szervezetemnek. Így aztán nem is tudom pontosan, hogy az engem ért lelki és fizikai ingerek miatt közelebb vagy távolabb került-e hozzám a kaszás. 

Az Eb-selejtező-sorozat három utolsó meccsén mindössze két pontot kellett szereznünk, hogy pótselejtező nélkül kvalifikáljuk magunkat a németországi kontinenstornára. Végül szereztünk ötöt, s rápillantva a táblázatra úgy tűnik, mintha sétagaloppal nyertük volna meg a csoportunkat. Pedig minduntalan rohannunk és szenvednünk kellett a megdicsőülésért. Szó szerint a lefújásokig tartó célegyenesekig. 

Jó, jó, rohanni főleg Szoboszlaiéknak kellett, miközben mi, nemzeti válogatottunk szurkolói a nézőtéri lelátókon vagy a tévéképernyők előtt mutattunk be emberpróbáló ugrógyakorlatokat a helyzeteinknél, hátha ezáltal átsegítjük a gólvonalon azt az átkozott labdát. Mindemellett mindhárom meccs vége felé erősödött fel agyamban az a matematikai megvilágosodás, miszerint az ideg-összeroppanástól a mennybe jutásig eltelt idő egyenes arányban van a Szoboszlai-féle labdavezetés és -ellövés távolságával.

Könnyebb volt éles labdarúgó-mérkőzéseket aktív pálya­futásom alatt testközelből, a játéktéren lemeccselni anno. Főleg, ha a végkimenetel annyira jól sikerült, mint most ez az utolsó három Eb-selejtező a mieinknek. Ezért én azt is átérzem, ha nem a mérkőzés elején dől el a mi javunkra egy meccs, hanem csak a végjátékban. A sportolónak az a dolga, hogy a győzelemért küzdjön, hajtsa ki magát, az idegesség pedig maradjon meg a szurkolóknak...