Daliás idők

Sokan emlékszünk még a Rákóczi hadnagya és a Tenkes kapitánya című filmalkotásokra. Szívmelengető képsorokat láthattunk bennük a plundrás császáriakon győzedelmeskedő daliás kurucokról, irhájukat mentő németekről, és a fekete-sárga lobogó megszégyenüléséről. 

Hasonlóról szól a kuruc énekek egy része is. Gondoljunk a Csínom Palkó hetyke szavaira, vagy Béri Balogh Ádám nótájának büszke hangjára. Igaz, abból az időből mást is lehet hallani. Valójában több a ránk maradt kuruc keserves, mint a diadalének, és sajnos ők állnak közelebb a valósághoz. Amint a kort jól ismerő szolnoki történész most megjelent könyvéből kiderül, a kuruc időkben is több volt a bánat, mint az öröm. Semmivel sem volt könnyebb az életünk, mint a másfél száz éves török háborúk idején. Maguk a kurucok is gyakran végvárakban felnőtt, kemény, harcon nevelkedett emberek voltak, nehéz rajtuk a szelídséget számonkérni. Nem mindig voltak jobbak a labancnál, ha másként nem tudtak egyik napról a másikra megélni, ők is könnyű kézzel nyúltak a más jószágáért. A nevezetes Béri Balogh Ádám meg legalább négyszer váltott gazdát, mire bevégezte életét. 

Miért szerethetjük mégis a Tenkes kapitányát és társait? Mert csak van igazságuk. 

A kurucok a maguk módján ezért az országért harcoltak, és ha kellett, éhesen, rongyosan is állták a sarat. Nevüket, küzdelmüket így őrizte meg a történelem, hibáikat, bűneiket pedig jótékonyan takarják az elmúlt évszázadok.