Egy kor emléke

A „Kádár-kocka” nem pusztán egy épület, hanem jelkép is egyben. A hatvanas, hetvenes éveké, amelyek sokak életében hoztak látványos, bár nem mindenben időtálló változásokat. Nagyjából ekkor tudtak az 56-os forradalmat követően pontot tenni a mezőgazdaság kollektivizálására, jórészt felszámolták a tanyavilágot, miközben kialakult nálunk egy sajátos, kétlaki életforma is, amit az iparba terelt, de a hétvégéken továbbra is otthon gazdálkodó emberek teremtettek meg maguknak. 

Mindez olyan, a vidéki településeink képét megváltoztató építkezési hullámmal járt együtt, amit az akkori nem túl színvonalas építőanyag-kínálatból felhúzható épületek tömegével lehetett kielégíteni. Így születtek azok a száz négyzetméteres kockaház-típustervek, melyeknek sok köze nem volt a magyar népi építészeti hagyományokhoz, de fedelet adtak, és rokoni, szomszédi segédlettel is fel lehetett őket építeni. 

Akik esetleg alapozás nélküli, földpadlós, szűkös hajlékokból költöztek beléjük, azoknak ráadásul a fölemelkedést is jelentették. Nem voltak szépek, szigetelés híján pazarolták az energiát, de az emberi lelemény velük is elbírt idővel. Igény szerint nőttek hozzájuk a melléképületek, s egy, az 1990 előtt épült házakhoz pályázati úton felújítási forrást biztosító új kormányrendelet révén javul a minőségük is. 

Mára néhol annyira belesimultak megújult környezetükbe, hogy lassan már talán tervezőik sem ismernének rájuk, s csak a figyelmes szem látja meg bennük egy nehéz, de felmenőink számára mégis egyfajta életlehetőséget jelentő kor emlékeit.