Aludnék

Egy kiadós, pihentető alvásra vágyom! Aki szülő, s legfőképpen anya, tudja, miről beszélek. Leszögezem, nem panaszkodom, kizárólag a kialvatlanság beszél belőlem. Épp ezért elnézést kérek, ha kikelek magamból... De komolyan, meddig lehet ezt bírni? Mert higgyék el, amikor gyereket szültem, sejtettem, hogy vége a nyugalmamnak, de azért – azzal együtt, hogy a világon mindennél jobban szeretem a porontyaimat – mindennek van határa!

Azon a decemberi napon azt gondoltam, kemény vagyok, s sosem fáradok el. Aztán négy nap múlva az apja karjában üvöltő gyerekem mellett, a fáradtságtól kinyúlva úgy aludtam, mint a bunda. Na utána jó darabig nem történt ilyen. A két-három óránként cicizni vágyó gyerekecském teleírta a határidőnaplómat, különösen az éjszaka rovatait. Nem telt el sok idő, bújkálni kezdtek a fogacskái, amik elől nem tudtam elrejtőzni. Meg persze aludni... Aztán minden elcsigázottságot feledtetett és gyógyír volt a karikás szemekre a gyerek szájában megjelenő apró fehér csontocska.

Pár év múlva reménykedtem a megnyugvásban. Ám akkor beköszöntött a növekedési fájdalmak időszaka. Jaj, hányszor maszíroztam térdeket, simogattam könyököket – akkor már két lurkóval –, s elkeseredésemben végül letekertem a kupakot... Na nem másról, mint a fájdalomcsillapító szirup üvegjéről.

Manapság félelemkorszakot élünk. Kisebbik dedem visszaköltözött mellém az ágyba, mert túl sötét van. Éjszaka, ahogy mondja, a rossz álmoktól ébred és ébreszt engem is. Olyankor felsóhajtok: mikor nőnek már fel? Aztán rájövök: nekem végül is mindegy. Akkor ugyanis beköszönt a hajnalig tartó bulik időszaka, s gyanítom, akkor sem alszom majd!