Örökre ott marad a lábnyomunk a neten

Azt láttam, hogy könnyebb vele boldogulni, mint papírral és ceruzával. Akkor még voltak gépírónők, akik olvashatóvá tettek minden macskakaparást, így a kíváncsiság hajtott az új vállalkozásnál.

Nem tudtam, hogy számos, gyanútlan sorstársamhoz hasonlóan valójában egy ravasz és simulékony szellemet rejtő lehetőséget kaptam a kezembe, amivel csak óvatosan, kellő körültekintéssel szabad élni.

A gép körmönfontan kerített hatalmába. Először élveztem, hogy könnyen formálhatom vele a szöveget, utána jött a kíváncsiság, hogy mi érdekeset tud még mutatni. Így lett belőlem lassan internetfüggő, bár a világháló munkaeszköz, információforrás is számomra. Ezzel bezárult a csapda.

Úgynevezett digitális lábnyomom örökre ott marad valahol, elmesélve, hogy mi érdekelt, talán azt is, hogy mit gondoltam éppen. Valószínűleg többé nem szabadulok meg tőle.

Abban bízom, hogy azok, akik már belenőttek ebbe a világba, idővel kitalálják annak az ellenszerét, hogy legalább döntetlenre ki tudják hozni a géppel folytatott mérkőzést, és ne az uralkodjon rajtuk.

Különben úgy járhatnak, mint az egyszeri ember, akinek elromlott az internetje, és először tanácstalanságában nem tudta mihez fogjon. „Kimentem az utcára, minden szembejövőnek megmutattam a fényképemet, a kutyám, macskám, szobanövényeim fotóját.

Közben elmondtam nekik, hogy aludtam, mit ettem és melyik filmet láttam legutóbb. Már hárman követnek: egy rendőr és két pszichiáter!”