Múltbéli közigazgatás – A városi hajdúk intézménye

Persze nem csupán ebből állt a tisztsége, jártában, keltében kísérte a polgármestert, ő kézbesítette a fontosabb iratokat, kicsiben képviselte Szolnok városát. Kardja, katonás öltözete azokra az időkre emlékeztetett, amikor még valóban ők adták a város fegyveres erejét.

Egyenes ági leszármazottai voltak egy hagyományos magyar katonafajtának, a ritkábban lovas, de főleg gyalog hajdúknak. Ezért járt ki nekik a szablya mellett a zsinóros mente, dolmány, tollforgós csákó.

Az 1848-as szabadságharc után katonás szerepük formalitás lett, de a forradalom előtti egyszerűsített közigazgatásban még fontos feladataik voltak. A tömlöcök őrzése mellett ők forgatták a vármegye, vagy a város pálcáját, ha valakivel az alfele révén kívánták tudatni a közigazgatás neheztelését.

Szolnokon valószínűleg az volt az utolsó komolyabb bevetésük, amikor a város a vasúttal akasztott bajszot a Debrecen felé vezető nyomvonal ügyében. Mivel azt a Tisza partján akarta a vasúttársaság építeni, amivel Szolnokot elvágta volna a folyótól, a városi hajdúk rendre kiszedték és a Tiszába szórták a kitűző karókat.

Végül a vasút feladta az ötletét és másik irányt keresett magának. A Somogyi Ignác által megőrzött régi jegyzőkönyvek először 1741-42-ben tesznek említést fogadott hajdúkról, amikor az adóelmaradást velük akarták beszedni, Ők még nem városi alkalmazottak, hanem katonák lehettek, a város szolgálatában álló hídhajdúkról 1841-ben lehet csak olvasni.

Az ő feladatuk a tiszai átkelő őrzésén kívül a hídvám beszedése lehetett, ami nem ment panasz nélkül. Egy másik bejegyzés szerint az a panasz érte őket, hogy fogalmuk sincs arról, mekkora hídvám illeti valójában a várost.

Az is lehet, hogy a töröktől örökölt jó szokás szerint zsebre is dolgoztak. 1861-től már gyakran említenek városi alkalmazásban levő hajdúkat, főleg a költségvetés tárgyalásánál, ahol az ő fizetésük is napirendi pontként szerepelt.

Ekkoriban nyolc-tíz gyalog, és egy két lovas hajdúról tesznek említést, akik minden bizonnyal katonaviselt emberek lehettek és egy gazdának nevezett hajdúkáplár parancsnoksága alatt szolgálták a várost.

Hivataluk aztán, a modern idők közeledtével egyre inkább formálissá, dísszé vált, s a második világháború befejeztével végleg a múlté lett. Néhol a helyi múzeumban még fellelhető katonás egyenruhájuk, de élőben ma már legfeljebb a filmvásznon találkozhatunk velük.