Negyven éve lát el lelkipásztori kisegítői feladatokat Szöszike néni

– Még gyerekkoromból maradt rám a Szöszike név, szőke kislány voltam. Az egyik tanító néni nevezett el Szöszinek, aztán az osztálytársak is így emlegettek – árulta el Margit, akivel a napokban a rékasi templomban beszélgettünk. A manapság is fáradhatatlan hölgy e hónapban tölti be nyolcvanadik életévét, de eszébe sem jut, hogy visszavonuljon. Eredetileg nem is az egyház berkeiben képzelte el pályafutását, de az élet más utat szabott ki számára.

– Újszászon laktunk, itt jártam általános iskolába, majd Szolnokon, a Varga Katalin Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat – idézte fel fiatalkorát.

– 1959-ben érettségiztem. Abban az évben volt bérmálás Újszászon, és bizony akkor még ötszázkét bérmálkozó volt, kint álltak a templom körül. Érettségi után nálam is nagy kérdés volt, hogy hova menjek tovább. Szarvason akkor indult egy felsőfokú óvónőképző, oda adtam be a jelentkezésemet. Sajnos a politika akkoriban közrejátszott abban, hogy kit hová vettek fel, és az iskola mellett a helyi tanácstól is ajánlást kellett küldeni a jelentkezéshez. Én is megkaptam a határozatot, hogy a szülők politikai magatartása miatt nem vagyok alkalmas pedagógiai pályára. Szüleim gazdálkodók voltak, gyermekeikről úgy gondoskodtak, hogy mindegyik kapott tíz hold földet, édesapám is. És bár ő vasutas volt, nem vették jó néven, hogy nem lépett be a téeszbe, ez nem volt jó pont – mutatott rá.

– Hívő családból származom, középiskolásként is rendszeresen gyakoroltam a vallást. Mikor a gimnáziumba jártam, reggel nagyon korán jött a vonatom, az állomástól gyalog jöttem, de az órák kezdetéig így is bőven volt idő. Ezért átmentem a Vártemplomba, ahol minden reggel volt mise. Az érettségi szünetben pedig Újszászon jártam misékre. Az akkori plébános egyszer megszólított, hogy segítségre lenne szüksége a bérmálással kapcsolatban, esetleg tudnék-e még pár ismerősömnek szólni. Szóltam is, így aztán mi gyűjtöttük ki a például a keresztleveleket és egyéb feladatokat is elvégeztünk. Aztán újabb segítségre volt szükség a plébánián.

– Akkoriban nem adtak ki imakönyveket, így mi írtunk énekszövegeket, állványon tekertük feliratozva a misén. Szentképeket, misenaplókat, hirdetőtáblára fali­újságot is rajzoltam. Volt ehhez is tehetségem, általános iskolásként jártam rajzszakkörbe is. Akartam is jelentkezni tanítóm hatására a pesti Képzőművészeti Főiskolára. Fel is utaztunk, vittem a rajzokat, de épp megváltoztak az utcanevek, így hiába kérdezgettük a Keleti pályaudvaron, hol van a keresett utca, jóval később értünk oda. A többiek már javában készítették a felvételi feladatot. Megcsináltam ugyan, de a háromszáz jelentkezőből hatvanat vettek föl, én nem voltam köztük.

– Rajzkészségemnek azonban a mai napig is hasznát veszem.

Margitka végül ott is ragadt a plébánián.

– Négy évet dolgoztam Újszászon, majd az akkori plébánosunkat, Márk Lajos atyát áthelyezték Hatvan mellé, Boldogra, és mentem vele többek között én is. Négy év múlva Mátraszőlősre, majd onnan Mindszentre helyezték át, ahol már kilenc évet töltöttünk el. Márk atya onnan ment nyugdíjba, de még hetvenévesen átment Zagyvarékasra, és ott tevékenykedett nyolcvanegy éves koráig. Az akkori esperes biztatott minket, hogy maradjunk még egy ideig ott. Végül egyedül maradtam.

– Zagyvarékasnak nincs külön plébánosa, a Váci egyházmegyéhez tartozunk, és Újszászról jár át Miklós János misét tartani. Az újszászi kántőrnőnket, Nagy Kálmán Lászlóné Klárikát is a minap búcsúztattuk, harminc év szolgálat után nyugdíjba vonult. Megtalálták az utódját, de ő még az iskolában tanít, ott kell maradnia a tanév végéig – tette hozzá.

Lelkipásztori kisegítőként sokrétű feladatok hárultak rá, az anyakönyvek vezetésétől kezdve a templomi és plébániai mindennapi tennivalókon át a karitatív akciók szervezéséig.

Zagvarékason is működik Karitász, Kalász (Katolikus Asszonyok és Lányok Szövetsége) és Mária Légió, mindhárom vezetése Szöszike nénire hárul – egyéb vállalkozó kedvű jelentkező híján. Ez rengeteg papírmunkával jár, a támogatások kérése például sok esetben rengeteg adminisztrációt jelent, még környezettanulmányt is kell végezni.

Régebben a helyi iskolában nyolc-kilenc éven át oktatta is a hitet. Kilenc csoportja volt.

– Nem lehet unatkozni, éjfél előtt ritkán kerülök ágyba, bár este hét óra felé komolyabb feladatoknak már nem tudok nekikezdeni – jegyezte meg Szöszike néni.

– De az ember teszi a dolgát, mert úgy érzi, ez a kötelessége. Tegyük meg, ami tehetségünkből telik!

A hirtelen jött betegségek sem törték meg céltudatosságát

Az egészségügyi bajok Margitkát sem kerülték el.

– Több mint tíz éve épp egy hittannaplót csináltam éjszaka, mikor szívinfarktust kaptam – árulta el Margitka. – Két órakor kint ültem a konyhában, amikor a szegycsontom mögött éles, szúró fájdalmat éreztem, még lélegezni is alig mertem. Tudtam, hogy ez minek a tünete. Mikor kicsit könnyebben lélegeztem, felálltam, bementem, és ruhástól ledőltem a heverőre. Reggel átmentem az orvoshoz, mindjárt EKG-t csinált, vizsgált, aztán gyógyszert adott.

– Aztán később, mikor épp takarítottam, és a nedves-száraz porszívót vittem volna föl a szentélybe, hirtelen egy „zuttyanó” érzés fogott el. Kiderült, ekkor összeroppant egy csigolyám, a mai napig sem tudok teljesen kiegyenesedni. A kórházi kivizsgáláson kiszúrta az orvos a szívinfarktusom, bekérte a korábbi leleteket, és egyértelművé vált, hogy a bal oldali szívkamrám károsodott.

–Igazából nem is szabadna emiatt emelnem, erőltetnem magam, de mindig találok valami tennivalót. Jó kérdés persze, hogy meddig bírja az ember. Remélem, minél tovább!