Szolnok örökké emlékezetes fekete napja

A szolnoki dr. Császár József légvédelmi tüzérként vett részt Szolnok védelmében a június 2-i támadás idején. Tüzelőállásuk, melyet aznap 8-szor támadtak a szövetségesek gépei, 4 darab 8 centiméteres kaliberű Bofors légvédelmi ágyújával a szajoli úton, Szolnoktól 7, a vasúti hídtól egy kilométerre volt.

Ez a nagy lőtávolságú üteg jelentett egyedül veszélyt a magasan szálló bombázókra, nekik volt is egy elismert találatunk, egy Liberátor bombázó, amely Rákóczifalva mellett zuhant le. Legénysége nagy szerencséjére egyből fogságba került, ami számukra az életet jelentette. A rengeteg polgári áldozat miatt felbőszült lakosság ugyanis nem egy esetben meglincselte a földet ért ellenséges repülőket.

Szolnokról is megrendítő visszaemlékezések maradtak ránk a támadásról, volt olyan szemtanú, aki élete végéig hordozta magában a légnyomástól megölt, csecsemőjével együtt az utcán fekvő édesanya képét.

A hasonló esetek miatt nem meglepő, ha sokan nem mindig tudtak uralkodni az indulataikon. Ez a légitámadás úgy kezdődött, hogy senki sem sejtette a végkimenetelét. Éjfél után ugyan jelezték néhány ellenséges gép berepülését Szolnok fölé, de ezt csak megszokott zavarórepülésnek vélték. Ezzel szemben már az éjszaka ledobtak néhány bombát, halottak is maradtak utánuk, reggel ellenben elkezdődött az igazi pusztítás.

Budapest már 7 órakor légi veszélyt jelzett, 8 előtt szólaltak meg a szolnoki légiriadót jelző szirénák és 8:22-kor állt meg az állomásépület homlokzatán levő óra, akkor robbantak az első hullám bombái.

Szikrázóan napos, derűs idő volt, de az első hullám után két-három perc alatt vaksötét lett minden.

Mint később kiderült, az állomáson egy olajszállító szerelvényt találtak telibe, ami együtt égett a mellette álló sebesültszállító vonattal, azok füstje takarta el az eget. A szajoli útnál levő üteghez 5-6 kilométer magasságban reggel 9-kor érkeztek dél-keletről, a nap irányából a messzehordó Boforsoktól tartó támadó gépek, bombáik a tüzérek feje fölött szálltak el, úgy zuhantak a vasúti hídra, melyet nem túl sikeresen végül csak a 8. támadással tudtak járhatatlanná tenni.

A vasutat ugyanakkor a szajoli Lipthay hadnagy parancsnoksága alatt csak kisebb lőtávolságú gépágyúk védték, lövedékeik nem érték el a bombázókat, a tüzéreknek annyi volt a puszta szerencséje, hogy túlélték a bombázást. A támadó hullámok közben alaposan megszórták a várost, mivel így is annyira tartottak a légvédelemtől, hogy nagy magasságból kioldott bombaterhük sok polgári áldozatot szedve jókora területen szóródott szét a házak között. 

Mintegy 130 gép három hullámban több mint 800 bombát dobott le a pályaudvar környékére, melyek durván 600 méteres sávban csapódtak be a Kolozsvári felüljáró és a rékasi sorompó között, de volt, ami más lakott területre esett. 

A lakónegyedek közül lebombázták a Liget utca, a Lehel utcai MÁV kolónia, a Báró Jósiak utca, Mátyás király utca, Levente utca, Szép utca és a Gáza utca házainak többségét, leégtek a vasúti katonai fertőtlenítő barakkok, ahonnan fedezéket keresve tömegével menekültek a fürdőre váró meztelen német katonák.

A bombázók elvonulása után lerombolt utcák, fejen álló vasúti kocsik, több száz méteres sugarú körben vagon- és síndarabok hevertek szerteszét, a robbanás ereje egészen az Eötvös téri víztoronyig repített egy vonatkereket és vagonütközőt. A Kapisztrán János utca és a Hunyadi utca kereszteződésében akkora bombatölcsér keletkezett, hogy abban egy lovas kocsi is meg tudott volna fordulni.

A támadás végén a romokat tíz körömmel kaparó, vagy hozzátartozóikat kereső emberekkel népesült be a környék, volt, aki csak állt a törmelék tetején, valami támpontot keresve, hogy merre találja otthona helyét. Mivel a városnak 1944-ben anyagiak híján nem voltak a lakosságot befogadó biztonságos óvóhelyei, az első támadás után sokan úgy oldották meg a védekezést, hogy nappal kimentek a városból, mások vidéki rokonaikhoz, ismerősökhöz küldték s családjukat.

A további légiriadóknál így a városból kivezető utak feketélettek a kitóduló emberektől, akik gyakran az útszéli árkokban meghúzódva várták ki a vész elmúltát. Mások földbe vájt udvari búvóhelyeken, vermekben próbálták legalább a repeszek elől meghúzni magukat. A június 2-i légiriadót végül fél 1-kor fújták le, az utolsó időzített bomba másfél órával a gépek távozása után robbant, de az állomáson álló kigyulladt lőszerszállító vonat rakománya még délután fél 5-kor is folyamatosan ropogott, mire végül elcsendesedett Szolnok pokoli napjának zűrzavara.

A szolnoki légitámadás mérlege

Magó Károly zászlós, repüléstörténész adatai szerint a támadásnak 163 magyar, 174 német, és az egy orosz halottja volt, az elhunytak teljes száma 338 fő lehetett. Az orosz áldozat egy hadifogoly volt, aki 10 nap múlva halt bele sebesüléseibe a mai Hetényi kórházban, a német áldozatok a vasútállomáson levő katona átmenő állomás lakói voltak. A magyar sérültek száma 351 és 450 fő közötti, és a német sérültek száma pedig körülbelül 1000 fő lehetett.

Anyagi javakban is hatalmas veszteség érte a várost, a pályaudvar megrongálása mellett rengeteg házat döntöttek romba a bombák. Ez a csapás volt a bevezetője a megyeszékhelyet érő további légitámadásoknak.