Harminc évvel ezelőtt szerezte első aranyérmét az Olajbányász

Mint azt sokan tudják, a testnevelőtanár végzettségű Szalay Ferenc előbb játékosként szerepelt a Szolnoki Olajbányászban, majd 1988-ban már az együttes kispadján Halmos Istvánnal együtt irányították a csapatot.

– Egyértelmű cél volt az A csoportba jutás, nagyon sok energiát fektettünk bele minden téren, hogy szintet tudjunk lépni – mondta Szalay Ferenc. – Közben Halmos Pista sajnos beteg lett, és nem tudta folytatni a munkát, az én kezembe került az irányítás. Nem volt könnyű időszak, már csak azért sem, mert a legtöbb játékossal még én is együtt játszottam. Szerencsére mindenki beállt a sorba, és nem kis nehézségek árán a bajnokság utolsó fordulójában Kecskeméten, egy tipikus „hátradőlős” meccsen kétpontos győzelmünkkel sikerült kiharcolnunk a feljutást.

Mindez 1989-ben történt, a klub azóta is a honi kosárlabda legmagasabb osztályában szerepel. Mint kiderült, az első A csoportos évad is nehezen indult, hiába maradt meg a csapat magja, és erősítettek az átigazolási időszakban, az első négy bajnoki meccsüket elveszítették.

– Hiába játszottunk szoros mérkőzéseket, csak nem akart összejönni az első győzelem – folytatta Szalay Ferenc.

– Aztán úgy döntött a klubvezetés, hogy meg kell erősíteni a szakmai munkát, és 1989 őszén szerződtették Rezák Lászlót Kecskemétről. Innentől együtt dolgoztunk Lacival, kiváló munkakapcsolat alakult ki köztünk. Lacit nemcsak kiváló edzőnek, pedagógusnak, hanem nagyszerű embernek tartom ma is. Nagyon sokat dolgoztunk, a csapat odatette magát, de nehezen jöttek az eredmények. Olyannyira, hogy az utolsó előtti helyen végeztünk, ám a Sopron elleni osztályozós párharcban sikerült kivívnunk a bennmaradást.

Tehát megint az utolsó meccs döntött, de ami a lényeg volt, a következő, 1990–91-es szezont is a legjobbak között kezdhette az Olajbányász. A Kőolajkutató Vállalat és a klubvezetés mindent elkövetett, hogy jobb évadot produkáljon a csapat, mint az előzőekben. A Tóth Zoltán, Judik Béla, Tóth Attila, Ber­kics László, Ra­sid Abel­janov, Kmé­zics Zorán mag mellé érkezett Horváth Imre Kecskemétről, valamint az orosz And­rej Tyubin.

– A felkészülési tornákon már kitűnt, hogy jobbak és erősebbek lehetünk, mint az előző évadokban – emlékezett vissza Szalay Ferenc.

– Jó kis csapatszellem alakult ki, elég csak annyit mondani, hogy az edzések és a meccsek után nem rohant haza a társaság, hanem leültünk egy üdítő vagy egy sör mellé a Mentetlenen lévő kőolajüdülőben, ahol sok mindent meg tudtunk beszélni.

Vereséggel kezdtünk, igaz, a címvédő ZTE otthonában, de már azon a meccsen látható volt, sokra hívatott a társaság.

– Aztán az előző évekkel ellentétben most jöttek az eredmények, a szerencse is többször állt mellénk, de minden szinten sokat tettünk a sikerekért. Tudtuk, hogy ott lehetünk az élmezőnyben, és az alapszakasz végén a második helyen zártunk. Nem számolgattunk, csak a Paks elleni negyeddöntőre koncentráltunk. Miután három győztes meccsel letudtuk a párharcot, azzal már a klub legjobb eredményét könyvelhettük el.

Következett az elődöntő, amelyben az első vidéki bajnok Körmend volt az Olaj vetélytársa. Óriási, öt mérkőzésből álló párharcban harcolták ki a döntőbe jutást a Tisza-parti piros-feketék.

Sokak szerint minden idők egyik legjobb szolnoki kosármeccse volt a 115–95-re végződő, továbbjutást eldöntő összecsapás. A másik ágon a ZTE kvalifikálta magát a fináléba, amely az alapszakaszgyőztes Tungsram csapatát búcsúztatta az elődöntőben. Annak ellenére, hogy az Olajnál volt a pályaelőny, a szakemberek inkább a kétszeres bajnok zalaegerszegieket tartották esélyesebbnek.

– Akkor már tudtuk, hogy nagy lehetőség kapujában állunk, és nem akartuk kihagyni a ziccert – folytatta a szakember.

– Most már éreztük a nyomást, és Rezák Lacival igyekeztünk még több hangsúlyt helyezni a mentális felkészítésre. Akkor már mindenki rólunk beszélt, még nagyobb volt az összefogás, amire addig sem lehetett panasz. Megvolt itthon az első győzelem, de csapatkapitányunk, Tóth Zoli kézsérülést szenvedett. Szerencsére a harmadik mérkőzésen már újra pályára lépett. Két győztes és egy vesztes meccs után következett a negyedik összecsapás a ZTE otthonában.

A közvélemény arra számított, hogy nem most, hanem a következő, ötödik, szolnoki találkozón fog eldőlni a bajnoki cím sorsa.

– Erre aztán alaposan rácáfoltunk, hiszen mi már Zalaegerszegen kiharcoltuk a győzelmet. Leírhatatlan volt az öröm mindenhol. Még Egerszegen voltunk, amikor a meccs után kaptuk a híreket, hogy Szolnok és környéke már ünnepel, a Kossuth téren gyülekezik a tömeg, több ezren várnak bennünket.

Mire 1991. április 12-én hazaértünk, hajnali fél három volt, az ünneplés, a reggelig tartó fieszta máig is felejthetetlen. Rá két napra az éremátadás is csodálatos élmény volt számunkra.

Könnyen elképzelhető, ha nincs ez a siker, nem itt tartana a szolnoki kosárlabda, amely azóta hétszer szerzett bajnoki címet, nyolcszor Magyar Kupa-győzelmet és a nemzetközi kupaporondon is letette a névjegyét.

– A harminc évvel ezelőtti bajnoki győzelemmel indult el a szolnoki kosárlabda a felfelé vezető útján. Azóta épültek, szépültek a létesítmények évről évre, egyre több gyerek kosárlabdázik képzett szakemberek irányításával. Mindenkiből nem lesz bajnok, de kosárlabdát, sportot kedvelő ember igen – zárta szavait Szalay Ferenc.

ZTE–Szolnoki Olajbányász 72–74

Zalaegerszeg, Városi Sportcsarnok, 6500 néző.

Vezette: Szamos, Faidt

ZTE: Bencze T. 5, Lukosius 17, Farkas A. 12/3, Földesi 3, Lekarauskas 14. Csere: Bodrogi 12/3, Bencze A. 6, Kovács A. 3/3, Dobi, Kis A. Edző: Farkas Sándor

Szolnoki Olajbányász: Tóth Z. 3/3, Tóth A. 9/6, Tyu­bin 15/3, Berkics 15, Abel­ja­nov 14. Csere: Kmézics 14, Horváth I. 2, Judik 2, Kis P. Edző: Rezák László, Szalay Ferenc

Az eredmény alakulása: 5. p.: 11–8. 10. p.: 19–20. 15. p.: 25–25. 25. p.: 43–40. 30. p.: 55–53. 35. p.: 64–64.

Kipontozódott: Kmézics (34. p.), Lekarauskas (39. p.)

A szolnokiak mestere, Rezák László számára mindig fontos volt a pedagógia

A Szolnoki Olajbányász vezetőedzője, Rezák László a legutóbbi, 20 éves évfordulón mesélt hírportálunknak.

– Nálam mindig fontos volt a pedagógia, mindenkivel leültem beszélgetni, igyekeztem kialakítani egy jó szellemű csapatot. Voltak nagy egyéniségeink, de mindenki beállt a sorba, egyet akartak a fiúk, a legjobbnak lenni a mezőnyben. A jó csapat mellett persze kellett a szerencse is, anélkül elmaradnak a sikerek. Nyolcéves szolnoki pályafutásom legcsodálatosabb időszaka volt. Az, ahogy a Zalaegerszegen megnyert bajnoki döntőt követően, április 12-én hajnali fél háromkor a Kossuth téren a szurkolók fogadtak bennünket, majd rá három napra a sportcsarnokban, mikor megkaptuk az aranyérmet, felejthetetlen volt – emlékezett vissza a szakember.

Ezt követően 1997-ig dolgozott Rezák László az Olajnál, közben bajnoki döntőben és kupafinálékban szerepeltek, de a szerencse már elkerülte a csapatot. „Csak” ezüst- és bronzérmeket szereztek, talán ezért is csillog különösen szépen a harminc éve megszerzett aranyérem.

Három nappal a zalaegerszegi mámoros bajnoki győzelmet követően, 1991. április 14-én, vasárnap a Tiszaligeti Sportcsarnokban kapták meg az aranyérmeket a szolnoki játékosok és a szakmai stáb. A több mint négyezer szurkoló pedig önfeledten ünnepelte a kedvenceket, akik rászolgáltak az elismerésre.