Hatvanhárom év a futball szolgálatában

– A közelmúltban ünnepelte a hetvenötödik születésnapját, tudjuk, hogy élete a labdarúgás, bizonyára rengeteg emléket őriz.

– Ebben az életszakaszban már nem szívesen emlegeti az ember a korát, ám valóban nagyon sok mindent átéltem, amire szívesen emlékszem vissza. Szerencsésnek tartom magam, mert labdarúgóként jó csapatokban játszhattam, a BVSC, a Kecskemét és a Tatabánya játékosaként is az első osztályba kerülésért játszottunk rendszeresen, nem mellékesen remek edzők kezei alatt pallérozódhattam. Talán ennek is köszönhető, hogy végül ez lett az én hivatásom is. Nagyon jó érzés, hogy mindig segítőkész emberek vettek körül, könnyebb volt így dolgozni, alkotni is. Az pedig, hogy egykori tatabányai mesterem, dr. Lakat Károly ellen is meccselhettem egy alkalommal, különleges érzés volt számomra.

– Olyan régen él Szolnokon, hogy sokan nem is tudják, ön nem idevalósi.

– Püspökladányban születtem, de gyermekéveimet Budapesten töltöttem. Itt lettem futballista, a BVSC csapatában nevelkedtem. A felnőttek között itt mutatkozhattam be, ezt követően Kecskemét, Tatabánya és Dorog voltak sorrendben az állomásaim. Majd következett Szolnok, ahol – mint utóbb kiderült – végleg kikötöttem.

– Hogy kezdődött ez a fejezet az életében?

– Játékosként még ‘75-ben kerültem ide, és alig múltam harminc, amikor az aktív foci mellett akkori edzőnk, Hímer István felkért arra, hogy a már egyesített MÁV és MTE csapatában legyek a segítője. Hát így indult edzői pályafutásom, amely alatt aztán jó és rossz dolgok egyaránt előfordultak velem.

– Többnyire azért jó eredményeket ért el csapataival, mindig is értett a játékosok nyelvén, ennek ellenére általában pályaedzőként számítottak önre.

– Az idők folyamán szép lassan rájöttem, hogy sokkal többet tudok segíteni így, mint első számú felelősként, akinek régebben több mindennel kellett foglalkoznia, mint mostanában. Én ezt úgy fogalmazom meg, hogy pályaedzőnek lenni bizalmi állás, ahol jóval közelebb vagy a játékosokhoz.

– Pedig nem minden esetben volt könnyű helyzetben ön és a klubja sem.

– Több olyan játékos fordult meg a kezem alatt, akik kimondottan problémásnak számítottak, velük is igyekeztem megtalálni a közös hangot. Az egyesület aktuális vezetésével sem jutottunk mindig közös nevezőre, de kár lenne már a múltat felhánytorgatni. Általánosságban elmondhatom, hogy Szolnokon nagyon ritkán volt egyenes arányban az anyagi juttatás az elvárásokkal. Rendre a mezőny egyik legszegényebb csapata voltunk, ennek ellenére több alkalommal is első osztályú ábrándokat kergettünk. Ha a csapat nem is jutott fel Szatmári János, Árvai István kollégáim és az én vezetésem alatt, rengeteg fiatalt hoztunk fel a felnőttbe, akik közül többen az első osztályban is megállták később a helyüket. Neveket szándékosan nem említenék, nehogy valakit kifelejtsek közülük, a helyi futballt régóta követők tudják kikről beszélek. Sokukkal az edzések után is kint maradtam gyakorolni, a játékosok közül a mai napig többen felhívnak, ennél jobb visszaigazolás pedig nem kell egy trénernek.

– Mennyire más most edzőnek lenni, mint a régi időkben?

– Mivel tanácsadóként most is próbálom segíteni a felnőtt futballunkat, mondhatom, hogy van rálátásom a témára. Már említettem, hogy évtizedekkel ezelőtt jóval összetettebb, de hálásabb feladat volt felnőtt csapatoknál dolgozni, sokkal nagyobb bizalom áradt feléjük. Könnyebb volt fiatalokat a csapatba beépíteni, igaz, több is volt véleményem szerint az elkötelezett tehetség, mint mostanság. Ma nagyon nehéz ez a szakma, nem mernek az edzők kockáztatni és igazság szerint nincs is a klubok mögött olyan biztos háttér, mint anno, a mi időnkben.