Aratóidő

Szüleim, nagyszüleim, s főleg dédszüleim életében a szolnoki lét sem jelentett többet a vidékiségnél. A város határában tanyák, termőföldek, szántók sokasodtak, a nap 24 órájában adott feladatot őseimnek az állattartás és a növénytermesztés. 

A mi családunknak az Ugaron és Piroskán voltak földjei, s miután jó szóval és kényszerítéssel sem ment a téeszesítésük, a folyamatos veréseket és kínzásokat követően elrabolta felmenőimtől a magyar állam szovjetesített rendszere. Még a szüleim is hajdanán, gyermekként, a család szolnoki földjein őrizték a libát vagy szedték a markot, de nekem már, a kék és piros nyakkendős tanulóifjoncnak már csak a tanév eleji őszi mezőgazdasági munkák törték fel a kezemet. Így aztán elvárosiasodtam, miközben a dolgos paraszti világot a társadalmi rangsor aljára alacsonyította a vörös hatalom. Szégyen lett okos, szorgos gazdának lenni, mert a munkásosztály elöljárói kizsákmányoló, zsugori, üldözni való osztályellenségnek bélyegezték meg a földművelésből élő, szükséges szakértelemmel rendelkező, módos árutermelő gazdálkodót. Pedig mennyit dolgoztak azért, hogy eltartsák az országot… 

Ma már csak emlékeimben élnek a bérlakásokba kiebrudalt déd- és nagyszüleim, akik földjeiktől megfosztva, egy-egy piciny szobában, szakadt pamlagokon ülve, évekig tétlenül várták a Megváltót… 

A minap ők jutottak az eszembe, mikor rozzant kocsimmal haladva azt látom, hogy a szembesávban közlekedő nagy teljesítményű szuperjárgány sofőrje derékig kihajolva mutogat az előtte lassacskán haladó kombájn vezetőjének. No, mondom, már megint ököllel fenyegetik a földön dolgozókat! 
Gondoltam mindeközben azt is, hogy e csilliárdokba kerülő terepjáró magáról megfeledkezett vezetője hazatérve nagyot kanyarít a bolti kenyeréből, s jóízűen falatozgat a megfenyegetett kombájnos egy korábbi munkájából...