Farkaskölyök

Emlékeznek még M237-re? Ő volt az a farkas, pontosabban így kódolták a jeladóját annak a védett állatnak, mely Svájc felől érkezve bebarangolta hazánk néhány táját. Aztán Magyarország egy pontján egyszer csak nyoma veszett. Bocsássanak meg a kifejezésért, de a témához hűen azt kell írnom, hogy vonyított a közvélemény, amikor kiderült: elhallgatott az a bizonyos jeladó. Nagy volt a felháborodás a hír hallatán, miszerint vadászok lőhették le a védett szürke farkast.

A minapi információk után én üvöltök legbelül. Nem értem és fel nem fogom, hogyan fordulhatott elő, hogy egy kilenc éves gyerek végzett ezzel a kóborló négylábúval. Talán naiv vagyok, de nem áll össze bennem a kép, hogy kerül egy kiskorú kezébe éles lőfegyver? A naivság mellett álszent nem akarok lenni, de én már akkor sokkot kapok, amikor a hetedik évét taposó fiam a boltban egy játékpisztolyt vesz le a polcról és kérlel, vegyük meg neki. Tudom, az élet része, hogy (főleg) a fiúgyerekek érdeklődnek a puffogó eszközök iránt, de hiszem, hogy ezt észszerű és egészséges keretek között lehet tartani.

A magam részéről kitartok amellett, hogy puska nem való egy kilencéves kezébe. Sőt, azt is vallom, hogy egy ekkora gyereknek nincs helye egy vadászaton. Az a bizonyos apuka, aki puskát adott a fia kezébe, másképp gondolta. Vadásztársa, aki asszisztált mindehhez, hasonlóképpen. A baj megtörtént, a hírek szerint a kisfiú lőtte le a farkast. Örülhetnek a vele lévő felnőttek, hogy nem célzott félre a gyerek.

Mindezeken túl egy dolog még nagyon dühít ezzel az üggyel kapcsolatban. Olvasom, hogy az apuka levágta a jeladót a farkasról, s a folyóba dobta azt. Gondolta, majd a habok elrejtik a történteket. Általa mit tanul még a gyerek? Hogy nem kell vállalni a tettei következményét. Nem jól van ez így...