Kockafejek

Életem első fizetéséből legót vettem. Tudtam, hogy így lesz, mivel gyerekként fogadalmat tettem: amint kézhez kapom az első szemmel látható pénzösszegem, beszerzem azt az óhajtott kalózos készletet, amelyet még a kilencvenes évek egyik legóújságában karikáztam be.

A legó kortól, nemtől függetlenül elképesztő népszerűségnek örvend. Így volt ez régebben is, hiszen – nem nagy meglepetésre – az ezredfordulón a 20. század játékának választották. És így van ma is, pedig a 21. században már tiritarka, villogó, az ingerküszöböt sosem látott magasságokba (mélységekbe?) toló játékkonzolokkal, mobiltelefonokkal kell konkurálnia.

Elterjedtségét jelzi, hogy mára a magyar köznyelv is számos formában használja. Úgy mint: „A kémiai képletek is kockánként építkeznek, mint a legó”; „Fáj, mint mikor legókockára lépsz”; vagy „Álljunk össze, mint két kicsi legó”.

Sikere talán abban áll, hogy valahol átmenet a játék és a makettezés között, és ezzel képes összekötni a korosztályokat. Hogy miért jó, azt pedig a hétvégi, szolnoki kiállításon foglalták össze remekül. Vagyis: fejleszti a kreativitást, a logikus gondolkodást.

Amúgy a kalózos legó már nem az enyém, pedig ma is karnyújtásnyira van tőlem. A nagyobbik fiam ugyanis szintén odavan a dán kockákért, tán jobban, mint az apja egykor volt. Fejtörést így ma már inkább az okoz, hogy tartsuk a tempót a sosem csillapodó építkezési vággyal, ami – bevallom – nem is mindig sikerül.

Na, ezt rakja össze valaki.