Szőkénk

Zacskóban hozta haza apánk a vizet. Ezt igyátok – mondta –, a csapból most nem szabad. Elsőre nem tudtuk mire vélni a dolgot. Aztán elmondta. A maga módján, úgy, hogy mi, gyerekek is megértettük, mi történt. A Tiszát, a szőkét, otthonunk édes, kedves folyóját bántották. 

Később aztán kimentünk a folyópartra is. És ott láttuk kifeküdve a szőkét. Pucéran, megerőszakolva, dögletesen, még éppen pulzálva, miközben úgy tűnt, végleg elhagyja a lélek. Volt, aki azt mondta, el is hagyta, és többé nem sarjad benne élet. 

Tulajdonképpen nagyon jól van az úgy, hogy február 1-jét a Tisza élővilágának emléknapjaként tartjuk számon. És ebben különösen nagy jelentősége van az élővilág szónak. Hiszen – mint látjuk – a szőke él. Ma már tudjuk azt is, feltámadása gyorsabb volt, mint amire bárki számíthatott. Hogy ehhez a vízügy munkája, a folyó félelmetes öngyógyító képessége vagy a gondviselés kellett? Valószínűleg a fentiek mindegyike, együttesen. 

Huszonnégy éve ezt még nem tudtuk. A február eleje akkor a ciánszennyezés okozta környezeti katasztrófát, halóriások vízen lebegő hulláját, a pusztulást, a zacskózott ivóvizet hozta. És igen, azóta a Tisza élővilága majdhogynem helyreállt, de talán nem én vagyok az egyetlen, akinek a mai napig ökölbe szorul a keze a történtek miatt. Most, hogy már nekünk kell minderről beszélni a gyerekeinknek, óriási a felelősségünk. Okos, higgadt szóra van szükség, hogy értsék, miért kell emlékeznünk a történtekre. És hogy megtanulják, miért vigyázzunk a világunkra, benne a Tiszával.