Kétszerkettő néha öt?

Szájtátva olvasom kolléganőm írását a szerdai Medve Matek című versenyről. Ilyen lelkes megszólalásokat soha, de soha nem hallottam még gyermekektől matematikával kapcsolatban. Ámulok, és bámulok ezeken az okos fiatalokon, és azon is, hogy milyen kiváló módszerrel szerettetik meg a tantárgyak nagy mumusát a szervezők. 

Mert nekem a matek, na az mindig az volt, az átláthatatlan, megfejthetetlen ijesztő szörny, főleg általános iskola felső tagozatától elkezdve. Addig még ment is minden, de amikor már az osztás is befigyelt a képbe, onnantól megbillent a magabiztosság.

Középsuliban meg már tényleg az volt a cél, hogy csak sikerüljön az érettségi. A kétismeretlenes egyenletekkel és a geometriával még csak-csak elvoltam, de a törtekkel való műveletektől, a százalékszámításoktól és egyéb társaiktól görcsbe rándult a gyomrom. 

Na de! Éppen ennek a görcsnek a feloldása lenne a legfontosabb, és ez a Medve Matek célja is. Ugyanis a feladatokat nem egy teremben, kockás füzetben oldják meg a gyerekek, hanem játékos formában, gyönyörű környezetben, mintegy kalandként megélve. 

A szolnoki Rózsakertben szerdán csak vidám, lelkes gyermekeket lehetett látni, szorongó, körmeit rágcsáló nebulót egyet sem. Vajon miért? 

Annyira jó lenne ha ez a módszer, szemlélet beköltözne az iskolákba! Biztosan sokkal több gyerek élvezné ezt a most leginkább utált tantárgyat. És akkor a kétszerkettő már biztosan soha többé nem lenne öt.