Legnehezebb napjait a szolnoki koncentrációs táborban élte át

A hosszú évtizedek óta Szolnokon élő Rónai György 1929-ben látta meg a napvilágot egy mezőtúri zsidó család sarjaként, eredetileg Rosenblüth néven. A kilencvenegyedik életévét nyáron betöltő Gyuri bácsi beszélgetésünk során bizalmába fogadott, így a róla szóló portréban elsősorban nem a familiáris történetek kerülnek előtérbe, hanem a már mások életrajzi írásaban is felbukkanó kegyetlen históriák és megelevenedő rémképek valóságtartalmára szolgálunk megerősítéssel.

Hazánkban a zsidóság elleni fellépések nem közvetlenül Hitler közéleti megjelenésével és a II. világháború kitörésével jelentek meg. Az I. világháború veszteseként számon tartott magyarság „hazafiasabb” közössége a trianoni területvesztést, a Tanácsköztársaságot, a szegénységet és éhínséget is a zsidóság számlájára írta. Az össznépi nyomorban liberálisból konzervatív soviniszta kormányok alakultak, felerősödtek a nacionalista, irredenta és antiszemita hangok.

Bűnbakot kerestek, és úgy találták, hogy például az iparos vállalatok zsidó származású vezetői elszabotálták a fronton harcoló Magyar Királyi Honvédség sikereit. Tették ezt azzal, hogy elégtelen hadianyaggal, utánpótlással és élelmiszerrel látták el a katonáinkat. Vagy, hogy aktívan részt sem vettek a harcokban. A gyújtóbomba a Teleki-kormány által jegyzett numerus clausus, a „zárt szám” törvényének bevezetése volt. Megkezdődött a zsidók állami állásokból, főiskolákról, egyetemekről történő kiszorítása. Számos közép- és felső osztályú munkaterületen elindult a „zsidótlanítás”.

– Habár a vidéki zsidóság nem azonnal lett általános közutálat tárgya, a társadalmi ellenszenvre példával tudok szolgálni – kezdte Gyuri bácsi.

– Apámnak és testvérének pékséggel egybeépített szatócsboltjuk volt. Egyszer, amikor kiléptünk a kereskedésből, néhány suhanc belekötött apám származásába, és elkezdték ütlegelni. Nekem ez volt az első „élményem” a hamarosan mindennapossá váló zsidóüldözésről – mesélt szomorú tapasztalatáról az idős ember.

Gyuri bácsi négyosztályos zsidó iskolában végezte az elemit. Ezután mehetett volna gimnáziumba, ahová a már regnáló zsidótörvények szerint csupán két zsidógyermeket lehetett beiskolázni. Ez a létszám gyorsan betelt, így a fiút szülei csak a túrkevei polgári iskolába tudták beíratni. Naponta tizenhét kilométert ingázott vonattal oda-vissza úgy, hogy a vasútállomás három kilométerre volt a házuktól.

– Apámat 1941-től, testvérét 1943-tól egyre többször behívták munkaszolgálatra. Ez idő alatt a bolt forgalma jelentősen lecsökkent, a megélhetésünk egyre nehezebbé vált. A rendkívüli megrázkódtatás azonban akkor ért bennünket, amikor 1944. június 2-án össze kellett csomagolnunk, és az addigi otthonunkból a gettónak kijelölt Mahrer-féle téglagyárba költöztettek. Apám és unokabátyám akkor is épp munkaszolgálatos behívóját töltötte valahol. Egy emeletes ház kicsiny szobájában helyeztek el hatunkat: két asszonyt és négy gyermeket. Eltelt két hét, és június 16-án este a néhány ruhával és egyheti élelemmel pakolt csomagjainkat kocsira kellett rakni. A kocsik után négyes sorokban, rendőrök és csendőrök kíséretében gyalog meneteltünk a vasútállomásra. A helyiek kiálltak a kapujuk elé, és csöndesen nézték a vonulást. Akkortájt közel négyszáz lelket számlált a mezőtúri zsidó lakosság. A vészkorszakot alig százan élték túl, Mezőtúrra pedig csak néhányan tértünk vissza – idézte fel az átélt eseményeket Rónai György.

Az ezután következőkről Gyuri bácsihoz hasonlóan más mezőtúri holokauszt-túlélő is beszámolt. Eszerint egy-egy levegőtlen tehervagonba hatvan–nyolcvan embert zsúfoltak össze. A vonat 17-én délután érkezett meg Szolnokra. A vagonokat a gyár bejáratától egy kilométerre állították le. Voltak, akik már ezt a kis utat sem élték túl a szűk térben. A csomagokat és az elhunytakat a rendőrök és csendőrök ütlegelései mellett kellett becipelni a gyár területére. A földön pihentek meg, körülbelül ötezren lehettek vagy hatszáz főnek elegendő helyen. Volt egy körülbelül kétszáz fős zárt helyiség is, ahol egymás mellett állva ezer ember elfért. Itt lefeküdni nem, de még csak leülni sem tudtak. A gyár udvarán egy hosszú, mély gödröt ásattak a zsidókkal, melyre gerendákat helyeztek, és ahol nők, férfiak, idősek, gyerekek egymás mellett végezhették el a dolgaikat.

– A több hónapos meghurcoltatásunk legnehezebb, legszomorúbb napjait a szolnoki koncentrációs táborban éltük át. Állandóak voltak a kihallgatások, a rend- és csendőrök ékszereket, pénzt, vagyontárgyakat követeltek és kutattak. A nőket megszégyenítő módon motozták meg. Sokan lettek itt öngyilkosok, és sok volt a halott. A táborban a felügyeletet a magyar rendvédelem biztosította. A nyolc nap alatt több szenvedést és megaláztatást éltünk át, mint az előtte lévő és utána következő időszakban – emlékezett vissza.

– Június 24-én tudatták velünk, hogy két vonatszerelvénnyel szállítanak el bennünket Szolnokról. Csak annyit mondtak: munkára. Elkezdődtek a személycserélgetések annak érdekében, hogy a rokonok együtt maradjanak. Az egyik szállítmány Auschwitzba indult, az oda beosztott emberek közül alig páran jöttek vissza. A másik az ausztriai Strasshofba. Június 28-án érkeztünk meg oda mi, szerencsések. Tulajdonképpen anyámnak köszönhetjük, hogy nem egyenesen a gázkamrába hurcoltak el bennünket, mert amikor mások kérték tőle, hogy „cseréljenek vonatot”, akkor ő mindig nemet mondott. A magyar határt átlépve a németek vettek át bennünket őrizetre. Minden állomásnál kinyitották az ajtót, leszállhattunk vízért, vagyis az addigi „magyarosnál” emberségesebb bánásmódban részesültünk. Egy hatalmas építménybe tereltek mindannyiunkat. A tágas teremben zuhanyrózsák voltak, és ebben az időben már hallottunk arról, hogy vízen kívül más is jöhet ki belőle.

– Másnap Bécsbe vittek minket egy nagy munkáselosztóhelyre. Ide érkeztek azoktól a helyi gyáraktól, mezőgazdasági nagyüzemektől, hadiüzemektől és egyéb munkahelyektől a képviselők, akik a kiválogatott deportált zsidók munkaerejét kívánták hasznosítani. Mi hatan – édesanyám, nagynéném, én és az öcsém, valamint két unokahúgom – egy ebergassingi nagybirtokra kerültünk. A földön és az állatok mellett dolgoztunk. Mi voltunk azok, akik „szerencsés vonatszerelvényre kaptunk jegyet”, hiszen a bennünket felszabadító szovjet és amerikai csapatok érkeztével, 1945 tavaszán mi is felszabadultunk.

– Családunk egy része megmenekült, egy másikról viszont nem tudjuk, hol és milyen körülmények között hunyt el. Apám úgy élte túl a borzalmakat, hogy munkaszolgálatosként a német és magyar csapatokkal hátráltak Ausztria felé a szovjetek elől. Néhány társával együtt a Fertő-tó nádasában elbújva menekült meg. Apám szintén munkaszolgálatos testvéréről azonban a továbbiakban már nem hallottunk – mondta Gyuri bácsi. A család a háború után új életet kezdett a régi szakmában. Vegyesboltot nyitott egy új épületben, mert a régi házat kisajátították, és azt nem adták vissza, mert más lakta.

– A tízes évei végén járó öcsém és az egyik unokahúgom Izraelbe vándorolt ki, kibucban dolgoztak és éltek. Én kitanultam az asztalosmesterséget, leérettségiztem, majd felsőfokú tanulmányokat is végeztem. A sorkatonaság után katonatiszti iskolába kerültem, de felsőbb utasításra nem folytathattam ebbéli tanulmányaimat. Leszerelésem után a Fogyasztási Szövetkezetek Szolnok Megyei Szervezetéhez kerültem, ahol nyugdíjazásomig hálózatfejlesztési előadóként dolgoztam. Szövetkezeti szervezőként a térségben rendezett kulturális- és sporttevékenységek segítése volt a feladatom.

– Szüleim a ’70-es években távoztak az élők sorából, öcsém is meghalt néhány esztendeje. Drága feleségemtől, aki már három éve nincs mellettem, egy, ma már Pesten élő leánygyermekem van – születésekor magyarosítottam a nevemet –, aki egy lányunokával ajándékozott meg bennünket. A napi ellátásomat manapság egy kedves gondozónő segíti. Az élet manapság sem könnyű, sok egészségügyi veszélynek van kitéve az ember. De én még emlékszem azokra az időkre, amikor a gyűlölet talán a mainál is nagyobb veszedelmet okozott…