Én, Forrest

Az elmúlt napokban többször felvillantak előttem egyik kedvenc filmem, a Forrest Gump filmkockái. Manapság úgy érzem magam, mint a nagy sikerű mozi főszereplője, jelesül csak futok és futok és futok. Nehezített pályán mozgok, férjemet egy műtét kis időre kivette a körforgásból, én lettem a család logisztikusa. Mit is mondhatnék, most értékelem igazán családunk fejének fontosságát, sok egyéb mellett ugyanis kiválóan látja el a mindennapjainkba a mozgatórugó szerepét.

Nos, ahogy mondtam, mindez most rám marad. Reggel iskolába és óvodába indulunk, irány a munkahely, délután a már nem is tudom hányadik műszakban szállítmányozom nagyobbik dedemet zeneóráról balettórára, majd másnap máshová és így tovább. Gyors bevásárlás után még gyorsabb játszóterezés a kisebbikkel, akinek éjjel már a lázát mérem és nagyokat sóhajtozom. Újabb, megoldásra váró logisztikai feladat: hagyjam a lábadozó apára a betegeskedő porontyot? Dilemma dilemma hátán...

De, nehogy azt gondolja bárki, hogy panaszkodom! Sőt, úgy döntöttem, az épülésemre fordítom ezt a helyzetet, s hiszem, hogy pozitívan jövök ki a dologból. Ezért aztán, tizenkilencre lapot húztam és beneveztem a tegnapi májusfa futásra is. Lánykámmal kocogtam végig a távot és mondhatom, jól esett. Persze közben a fülembe csengett: Fuss, Forrest, fuss! És futottam és futok tovább, nem nézek hátra. Ahogy a filmben is elhangzik: „Az embernek előbb maga mögött kell hagynia a múltat, csak akkor mehet tovább.” Valahogy így teszek én is, még ha nem is tudhatom, mi vár rám. Hisz Forrest is megmondta: az élet olyan, mint egy doboz bonbon, sosem tudhatod, mit veszel ki belőle.

Én úgy érzem, a nagy futásom után, megérdemlek egy bonbont!