Teker(g)ésem...

Nagy volt a tekergés tegnap reggel a szolnoki Kossuth téren. Immár sokadjára rendezték meg a bringás reggelit, ahol a fogaskerekek mellett a kakaós csigák is szépen kerekedtek, hogy aztán a kerekezők éhségét csillapítsák. A vármegye több településen is hagyomány már, hogy hasonló eseménnyel hívják fel a figyelmet az illetékesek az egészséges közlekedésre és persze a kerékpározás szabályaira. Szerencsére egyre többen vannak, akik biciklire pattannak, és ezzel zöldítik a közlekedést. 

Régen mindez szinte természetese volt. Bár korosodom, öreg azért még nem vagyok, de már én is múltidézőként szólok arról, hogy régen (hála a jó istennek!) nem volt ennyi autó, az emberek gyalogoltak, na meg kerékpárra pattantak, szépen lassan eljutottak A pontból B pontba. És persze nem rohantak ennyire, mint manapság. Tudom, más világ volt, és én szívesen emlékszem vissza rá. 

Jaj, de sokat tekertem én is! Arra nem emlékszem, hogy mikor tanultam meg biciklizni, de a későbbiekre igen. Legkedvesebb kerékpárom még ma is működőképes, pedig nem mai darab. A jó öreg, kissé már kopott, de még most is csodaszép bordó színben pompázó Camping biciklimet a közelmúltban leporolta édesapám. Néhány apró szervizelés után ünnepélyesen a lánykámnak ajándékoztam, aki kissé bizonytalanul, de örömmel barátkozott a mélyen hajlított kormányszerkezettel, és tekert. Épp annyi idős voltam, mint ő, amikor a járgányt kaptam. És bevallom, őt nézve az emlékeket idézve egészen meghatódtam. 

Azt érzem, hogy valahogy így kerek a világ. A hagyományok és tárgyak apáról fiúra, esetünkben anyáról lányra szállnak. És most még azt se bánom, hogy nincs ki a négy kerekünk!