Csatárlánc

Régen volt, de ma is tisztán emlékszem, amikor a tomboló vihar hangját hirtelen furcsa csörgés és csattanások törték meg. Amikor a viharos szél elcsendesedett, s elállt az eső, kíváncsian jártuk körbe a házat, mi történhetett. Én elsírtam magam, amikor a ház tövében megláttuk a temérdek cserepet, amit a tetőről sodort le a szél. Szerencsére nem volt óriási a kár, gyorsan helyre lehetett állítani a tető épségét.

Tavaly nyáron is volt egy viharos éjszakám. Dörgött, villámlott, a szél fékezhetetlenül süvített, nem csoda, hogy a gyerekeim az apjuk mellé kucorodtak, úgy várták a vihar végét. Bevallom, még én is megijedtem, amikor a zsalugátert letépte az ablakunkról a szél, a lamellák repültek, beterítették a kertet. A riadalom ezúttal is nagyobb volt, mint a probléma, bajunk nem esett, az ablakredőnyt is helyre lehetett pofozni.

Azon az éjszakán voltak azonban, akik sokkal rosszabbul jártak. Ahogy lapunkban akkor beszámoltunk, Jánoshidán nem kímélte a házakat az ítéletidő. A „romok eltakarításában” aztán nem maradtak magukra a károsultak, mai cikkünkben arról írunk: az összefogás diadalaként szinte eltűntek a pusztítás nyomai.

A szó súlyát én is tapasztaltam már. Noha nem vihar, de hasonlóan a természet ereje késztetett minket összefogásra. A fenyegető árvíz beégett a nagykörűiek tudatába (is). Gyerekek, fiatalok, felnőttek és öregek együtt védték a szülőfalujukat. Csatárláncunk elválaszthatatlan kötelék marad, ami megmentett mindannyiunkat.