Jótettek

A helyzet az, hogy imádom az édességet. S arról is többször meséltem már, hogy családilag édesszájúak vagyunk. A csúcstartó és címzetes Gombóc Artúr címet természetesen a férjem viseli, újabban azonban komoly babérokra tör a família legkisebb porontya. Bendegúz, a gézengúz, ha csak tehetné reggel, délben is és este is csokit majszolna. Na, jó, nem veti meg a krémes sütiket se és a mama által kínált gumicukorra is ritkán mond nemet. Én nem tudom, kire ütött ez a gyerek?

S azzal együtt, hogy én is sütikedvelő vagyok, aggódó és egészségtudatos anyaként azért sokszor perlekedem a gyerkőceimmel. Már megint csoki? Vacsora helyett cukor? Sokszor ismételgetem a költői kérdéseket! Persze vannak olyan pillanatok, amikor nem mondhatunk nemet a süteményre. Ilyen volt például a minapi jótékonysági sütivásár, amivel éppen a „mi ovinknak” gyűjtöttek. Anyukák, nagymamák fáradoztak azért, hogy finomabbnál finomabb desszerteket készítsenek, mások pedig a sütik vásárlásával segítettek az intézménynek. Személyes érintettségünk okán még örömtelibb ez számunkra.

S most, hogy jól belaktam sütikkel, hadd mondjam el, hogy a futást is kedvelem. Sajnos – egyelőre (?) – nem vagyok egy hosszútávfutó, de időnként azért felhúzom a kopott cipőcskémet és kocogok pár métert. Versenyeken nem indulok, de ha indulnék, biztosan jótékonysági futásra neveznék be. Ahogyan sokan tették a hétvégén Tószegen is, több százan rótták a kilométereket egy jó célért.

A verseny idején én egy rövid kiruccanáson voltam a családommal, az is lehet, hogy akkor épp sütit majszoltam. Ígérem, lekocogom. De, ahogy kiderült, így is, úgy is lehet nemes a cél!