Névadósirató

Meglehet, hogy halhatatlan sportrajongásunk okán korábban is összefutottunk valahol valamiért, de emlékeim szerint a kilencvenes évek elején találkoztunk úgy először, hogy mélyebben beszélgettünk is egymással.

Szolnokról Újszászra egy teremfoci-tornára ugrottunk át csapatom tagjaival, s az akkor nemrégen épült helyi sportcsarnokban egy magas, sötét, göndör hajú, szakállas ipse fogadott bennünket. „Ki ez a Woodstockból Újszászra tévedt hippi?”, kérdezgettük egymástól, de hamarjában választ kaptunk tőle. „Szervusztok! Fehér János vagyok, ennek a sportcsarnoknak a vezetője. Nem próbáljátok ki foci után a lábtoll-labdázást?” – érdeklődött mi sem természetesebben a fölénk magasodva is békés tekintetű, szimpatikusan megnyilvánuló, mosolygós „filmsztár”. Az előbb még a nevét sem tudtuk, most meg hablatyol valami lúdláb izéről? Talán mégis Woodstockban varázsolhatta el magát?

Nem sokkal később, miután letudtuk a kispályás meccsünket, újra elébünk állt. „Na? Lábtoll-labda?”. No jó, tudjuk le gyorsan, gondoltuk magunkban, aztán iszkiri a helyi sörözőbe. De nem így történt. Először is ott, helyben beleragadtunk az általa honosított sportág rejtelmeibe, rájőve arra is, hogy a focitudásunkkal semmire, vagy inkább semmire sem megyünk a lábtollasozók között. Egyik hálón túli ellenfelünk ugyanis épp ő volt. E harminc évre visszatekintő történet után, az újszászi sportéletnek sportújságíróként eleinte én voltam a gazdája. Gazdag sportélet volt, s van azóta is a csarnokban, mondjuk ki: Fehér János jóvoltából.

Három évtized alatt sportbaráti, baráti kötődésünk lett. E deresedő torzonborz woodstocki fickó mindenki szívéhez nőtt. Én csak egy vagyok közülük. A földi léttől való távozása előtt nem sokkal még mindig a tollaslabdával nyüstölt. A gyermekeimet invitálta e keleti mozgásfajtára. Az akkor a kölyköknek örökbe adott lábtoll-labda maradandó tárgyi emlékünk lesz az újszászi sportközpont névadójától...