2018. 08. 15. 06:30 | jegyzet@mediaworks.hu
A néző szinte transzba esik, ha fölényes győzelmet láthat.

A sportesemények egyik közismert igazsága, hogy a meccs a lefújásig tart. Persze van, ahol nem a játékidő a mérvadó, de azt általában tisztázni szokták jó előre, hogy mettől-meddig tart az erőpróba. Ez sok félreértéstől kíméli meg a küzdő feleket, és segít eligazodni a szurkolóknak is.

Például az 5000 méteres síkfutás egyik titka, hogy a 400 méteres pályán tizenkét és fél kört kell futni ahhoz, hogy célba érjen az ember. Amikor atlétának áll valaki, ezt a titkot meg szokták osztani vele, hogy verseny közben ne kelljen szorzással-osztással terhelnie magát állóképessége rovására. A vasárnap véget ért berlini Európa-bajnokság 5000-es női döntőjében az izraeli Salpeter nagyszerű versenyzéssel második lett 4600 méteren. Gondolta, aznap addig tart a futóverseny. Némi meglepetésére mindenki más tovább futott, így Salpeter is teljesítette az utolsó kört is, de a dobogós helyekről lecsúszott. Meglehetősen szomorúan hasalt le az atlétikai stadion gyepére, és alighanem elgondolkodott azon, hogy miért nem jutott el vélelmezett célba érése pillanatában a tudatáig, hogy az utolsó kört jelző csengetés bizony rá is vonatkozik. Salpeter mini drámája később hozott még egy fordulatot, ugyanis kizárták, mert a rajt utáni pillanatokban néhány lépés erejéig elhagyta a pályát. Szegényke a 10000 méter Európa-bajnokaként így két rövidítési kísérlettel is beírta magát az atlétika idei évkönyvébe.

A szerencsétlen tévedőket persze nem vehetjük egy kalap alá azokkal, akik elbizakodottságuk miatt kerülnek megalázó helyzetbe. Amikor a magabiztosság önhittséggé alakul, amikor a fair play szellemét távolra űzi magától a sportoló, magára vessen, ha felsül. A magukat túl korán győztesnek elkönyvelők egyik nagy tragédiája, hogy drámájuk egyben komédia is. Számos alkalommal láthattunk már olyan versenyzőt, aki olyannyira bizonyos volt győzelmében, hogy már a cél előtt ünnepelte magát, míg legnagyobb álmélkodására meg nem előzték igyekvő üldözői. A pofára esés klasszikus esetei ezek. Nem csoda, hogy egykor a Chaplin-filmeknek akkora sikere volt, hiszen a néző olyan, hogy képes egyszerre sajnálni a bukott hőst, és nevetni is rajta balfékségéért. Minél nagyobb nagyarcúskodás előzi meg a blamázst, annál kéjesebb a kívülálló szemlélő (kár)öröme.

A néző szinte transzba esik, ha fölényes győzelmet láthat,

ennél csak a nagy előny elbukását képes jobban szeretni. Nem csoda. A szurkolót ugyanis a sikernél csak a kudarc élteti jobban.

Címkék

Hozzászólások